Irodalmi Szemle, 1971

1971/5 - Duba Gyula: Nemzedékek

Hetvenéves elmúlt, hajlott hátú, sovány öregember, hogyan keressem meg benne a régi fiatal harcost? Tizenkilencben, amikor a története kezdődik, húszéves lehetett. Húszéves, mint az én nemzedékem, amikor a század második felének kezdetén a szocialista társadalomépítés igényével hangot adott magáról az újra megnyílt magyar iskolákban. Ök fegyverrel harcoltak azért húszévesen, amit mi jelszavakkal, mozgalmi dalokkal és kék inggel meg szervezéssel igyekeztünk megvalósítani ugyancsak húszévesen. Mennyiben elődeink ők, és mennyiben voltunk — vagyunk! — mi méltó utódaik? S a történelem valóságának milyen változásai kísérik két ifjú nemzedék külső jegyekben azonos feladatvállalását, fiatalos szertelenségeit, romantikáját és emberré válását két nem túl távoli kor idősíkján, amely síkok belső lényegükben egy cél felé nyúlnak?

1919. március 20-án Bakai István, Vékony Jónás, Bíró Sándor, Köteles Béla és még egy tucatnyi társuk — összesen tizenkilencen — az ipolyviskí hídon átszöktek Magyar- országra. Az őrház előtt szolgálatot teljesítő, olasz határőröket lefegyverezték; az egyiket leütötték, s a puskáját elvették, a másikat Varró István bajonettai mellbe szúrta. Amíg a hídon átrohantak a másik oldalra, a leütött olasz magához tért, leszúrt társa puskájából utánuk lőtt, a golyó combon talált egy Tőke nevű fegyvernek! legényt, s ő hason kúszva és jajgatva jutott át a túloldalra, s bár azonnal kórházba szállították, súlyos, sebébe rövidesen belehalt. A tizenkilenc ember azért szökött át az új országhatáron, mert meghallották, hogy Pesten kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A csehszlovák hadsereg már megszállta Dél-Szlovákiát, a határon olasz, francia és cseh légionáriusok tartanak szolgálatot; a Duna-tájon Európa sorsa vajúdik, s a kis emberek elemi erejű ösztöneikre hallgatva bele akarnak szólni ebbe a vajúdásba: így születik a történelem. Gyakran beszélünk a történelem viharairól, amelyek pehelyként felkapják, megpörgetik, magukkal ragadják és valahol leejtik vagy megsemmisítik az embert, a materialista történelemszemlélet pedig arról beszél, hogy az ember tárgya, de egyben alakítója is a saját történelmének. Ha a falum vöröskatonáinak — de minden vöröskatonának, jobbágyfelkelőnek és szökött rabszolgának — a történetét vizsgáljuk és történelmi szerepét kutatjuk, felismerjük azt az igazságot, hogy a marxi történelem- szemlélet igaza a forradalmár típusára vonatkozik: az emberiség törénelmének a forradalmárok adnak tudatos irányt. A Vékonyok, Bakaiak és Bírók önként mentek a viharba, a forgószelek örvényeit olyan irányba terelni, hogy az ne csak romboljon, de építsen, újítson is. Ök akkor tizenkilencen — illetve már csak tizennyolcán — Budapesten különféle vörösezredekbe szóródtak szét. Más úton is lett azonban vöröskatonája a falumnak: Kulcsár Béla ebben az időben egy pesti üzemben dolgozott, agitátorok jöttek hozzájuk, s ő beállt vöröskatonának. Rövid kiképzés után a pártépületben teljesített őrszolgálatot, látta a Tanácsköztársaság vezetőembereit, bizonyára néhánnyal szót is váltott közülük, beszélt velük.

Beszélni velük ... Mára ezeknek az időknek a történelme mitizálódott, és emberileg

— a személy számára — végtelenül fontossá vált. Még eleven valóság — nem olyan, mint a könyvekből tanult történelem —, résztvevői élnek, emlékeznek, de a tényeket már formálja az idő távola s az ezzel együttjáró képzeleti felfokozás. Nem, nem hamisításról van szó, csupán arról, hogy az egykori szürke hétköznapok színes ünnepekké nemesednek.

Ugyancsak a falumban halt meg néhány éve egy volt vöröskatona — a „kertaljai“ Varga István, a nagy szovjet forradalom katonája, akiről úgy tudják, hogy Leninnel is le van fényképezve. Rég halott kovácsunk, Kaszás Isván viszont beszélt Leninnel. Lám, a viharok apró mozzanatait így emeli igazi jelentőségük szintjére a múló idő és az emlékezés. Ma, amikor Kulcsár Béla bátyámmal beszélek erről, látom, rajta, hogy fontos neki, kit látott valamikor személyesen, kivel beszélt, s tudom, hogy ez valóban fontos dolog: ember és történelem egymáshoz tartozását bizonyítja. A törénelem mindig emberi, mert emberek élik át.

Térjünk vissza a mi tizennyolc vöröskatonánkhoz! Különféle ezredekben, de mindannyian hazafelé tartanak. Részt vesznek a balassagyarmati harcokban, majd végigküz- dik az északi hadjáratot. Az olaszok után francia tengerészgyalogosok állnak elé- bük, majd cseh légionáriusok. Mára a harcok részletei elmosódó emlékek csupán, de az együvétartozás tudatához kapcsolódó események, a személyes mozzanatok élénken megmaradtak emlékezetükben. Bakai Bálint — István bátyja — Balassagyarmatnál megsebesült. Kórházba vitték, egy ismerőse elvette tőle a pénzét — a sebesült eszmé