Irodalmi Szemle, 1971

1971/5 - Holotíková, Zdenka: Ötven évvel ezelőtt

Persze, hangsúlyoznunk kell, hogy amíg ösztönösen hat, akár önmagában, akár természetes következményeiben vizsgáljuk, sem a szociális, sem a nemzeti tényezőt nem tekinthetjük érdemnek. Mind a nemzeti, mind a társadalmi komponens eredete csupán adottság és feltétel, s nem tevékenység eredménye. Érdemmé akkor kezd válni, amikor tudatosan, s a szocialista forradalom javára és érdekében hat. Éppen ezért kell nagyra értékelnünk azoknak a forradalmi öntudatú magyar nemzetiségű dolgozóknak a tevékenységét, akik jelentős mértékben hozzájárultak a hazai kommunista mozgalom kialakulásához és szerveződéséhez, Csehszlovákia Kommunista Pártjának megalakulásához és a nemzetköziség eszméjének fíTegszilárdításához. Ebből a szempontból a magyar forradalmi munkásmozgalomban több körülmény is szerepet játszott: a törvényszerűen gazdagabb politikai tapasztalatok, a vezető káderek nevelődésének és érvényesülésének lehetősége az 1918 előtti szociáldemokrata mozgalom keretei között, a forradalom iskolája, amelyet a magyar proletárok a háború után, s főleg a Magyar, sőt a Szlovák Tanácsköztársaság idején is kijártak, amikor hirtelen elmélyültek az alapok és szélesre nyílt a tér a vezetők és követőik szervezői, ideológiai és elméleti tevékenysége számára. Azok a forradalmi változások, amelyeket a Magyar s mellette a Szlovák Tanácsköztársaság megvalósított, a hibák, tévedések és hiányosságok ellenére is tartós hagyományt, emlékeket és nyomokat hagytak maguk után az emberek társadalmi tudatában, sőt nem egy esetben kész forradalmi egyéniségeket is neveltek, akik a továbbiak során kizárólag a forradalmi világrendezés szuggesztív eszméjének a jegyében cselekedtek és gondolkodtak.

Nincsenek kimerítő adataink azoknak a forradalomhoz életre-halálra hű harcosoknak számáról, akik a proletárdiktatúra első, 1919-es kísérletének elfojtása után államunk területén éltek és dolgoztak. A volt csendőrörsök és -parancsnokságok iratanyagában biztosan megtalálhatók a pontos adatok. De nem is a pontos számadatok a fontosak számunkra, hanem forradalmi tevékenységük és érdemeik felmérése és értékelése. Ez a feladat sem könnyű, de úgy látszik, hogy a szervezés és agitáció feladatát elsősorban a kassai munkások és szervezeteik, továbbá a Kassai Munkás című folyóirat, a lap szerkesztői és munkatársai látták el.

A Kassai Munkás 1910-ben, a szociáldemokrata párt sajtószerveként indult. A háború alatt megszűnt, s szemben a többi szociáldemokrata lappal a háború után nem indult meg rögtön, többek között azért sem, mert 1919-ben átmenetileg a Magyar és Szlovák Tanácsköztársaság lapjai működtek, s így a Kassai Munkás csak 1920 májusában alakult újjá. Közben a mozgalom már túlvolt az első kiábránduláson és belső konfliktusain, ketté is szakadt: a jobboldali vezetés követőire — akik egyre nyilvánvalóbban a burzsoáziával való együttműködésre törekedtek, és elfogadták az egységes csehszlovák nemzet eszméjét — s az ellenzékre, amely különösen a mozgalom elégedetlen szociális rétegeiben, valamint a német és magyar tagság körében volt erős.

A munkásmozgalom és a szociáldemokrata párttagok jelentős részének szociális érdekeit, nemzetiségre való tekintet nélkül, a szakszervezetek fejezték ki, élükön a Rózsahegyen (Ružomberok) székelő Országos Szakszervezeti Tanáccsal. Természetes, hogy az Országos Szakszervezeti Tanács fokozatosan ellenzékbe került a pozsonyi vezetéssel, vagyis a szociáldemokrata párt végrehajtó bizottságával szemben, amely teljes mértékben a Tusar által vezetett prágai partnerek lojális politikáját támogatta, és teljes mértékben részt is vett benne. Ivan Dérer, a szlovák szociáldemokrata pártvezetés képviselője csakhamar a legmagasabb szlovák állami funkcióba került — 1920 júniusában Szlovákia teljhatalommal felruházott minisztere lett. Hasonlóan megbízható támaszává lett az új rendnek dr. Markovič. Tisztségük jogán és meggyőződésük szerint szóban, írásban és megfelelő parancsokkal, hirdetményekkel, rendeletekkel és útmutatásaikkal is minden szempontból az osztályok „összebékítésére“ s nem egy esetben az osztályelégedetlenség jeleinek elfojtására törekedtek.

Az Országos Szakszervezeti Tanács, amelynek a kormány helyett inkább az élettel, a csillogó kormányépületek helyett főleg a nyomorral volt kapcsolata, egyre öntuda- tosabban ítélte meg az akkori helyzetet, s bár lépésről lépésre, de határozottan elhajlott a pártvezetés hivatalos irányától. A háborút követő zilált viszonyok, a közellátás katasztrofális hiányai, a növekvő drágaság, a feketepiac burjánzása, amely szinte állandó kísérője az áruhiánynak — mindez túlontúl nagy akadálya volt az elégedettségnek és politikai sziesztázásnak. A szakszervezeti tagok többsége végül is megtagadta