Irodalmi Szemle, 1971
1971/4 - HAGYOMÁNY - Simándy Pál: Emlékeimből
hagyomány Simándy Pál emlékeimből Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása különböző, súlyos következményekkel járt azokra nézve, akik részt vettek a forradalomban. Engem csak annyi baj ért, hogy börtönbe, börtönből emigrációba kerültem. Történetesen Losoncra, ahol az első világháború idején pár éven át tanárkodtam már. Tizenegy évet töltöttem emigrációban. Életem legaktívabb korszakát. Losonci emlékeim, immár jélszázada, feledhetetlenül élnek bennem. Biztatást kaptam rá: elevenítsek fel közülük néhány jelentősebb mozzanatot. Amikor 1920 augusztusában Losoncon megtelepedtem, nagy letörtség volt bennem. Fizikai értelemben már biztos talajt éreztem lábam alatt, de lelki és szellemi értelemben még korántsem. Nyíltan és őszintén akarok erről beszélni, tanulságos. Először is: nagyon természetesnek kell találnunk mindenkor, ha a válságos idők torzulásokat idéznek elő az érzékenyebb lélekben. („Sebhelyes történelmük ölelése“ lázas állapotot teremt bennük!) Másodszor: ezeken a torzulásokon előbb-utőbb úrrá lehet, — úrrá kell lenni! Cselekvés, aktivizálódás, feladat- és felelősségvállalás által. Letörtség és keserűség volt bennem — mondom. Ahogyan akkor Európa-szerte annyi más emberben. Akik egy új világ közeli eljövetelében reménykedtek és — csalódtak. Mint felriasztott madársereg, rebbentek szét {ha éppen életben maradtak!) — a Világ és Lét különböző tájai felé, hogy valami enyhet adó oázist találjanak, ahol nyugtalan szellemük megpihenhet. Voltak, akik melegebb égalj alá menthették magukat és hitüket. Akadtak megalkuvók, sőt árulók is. Voltak, akik elefántcsonttoronyba húzódtak. És voltak sokan, akik hit- és reményvesztetten, meghasonlott lélekkel ténferegtek a világban. A lelki torzulás, a szellemi grimasz jelei mind jobban kiütköztek a kor irodalmán és művészetén is. Az én lelkialkatom azonban olyan természetű, hogy nem tud tartósan megrekedni a keserű és morbid hangulatokban. Alapjában hites ember vagyok. Élni csak úgy tudok, ha a létnek valamiféle — ilyen vagy olyan — értelmét és célját látom. A letargiából a húszas évek elején engem is a cselekvés, a felelősségérzés emelt ki. (Úgy, ahogyan Vörösmarty szkepticizmusát ez a felismerés oldotta fel: „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.“ Vagy Madáchét a belső Szó: „Előtted a tér, mely munkára hív.“) Előttem is program villant fel: a csehszlovákiai magyar kisebbség szolgálata. Ennek az — új helyzetében riadtan, bénultan, tétován, lázbetegen álló — népnek a megsegítése. Ennek a provincializmusba süllyedt s zömében Európa forrongó eszméitől elmaradt népnek lelki és szellemi gondozása. A felismerés talpra állított, és cselekvésre ösztönzött. A munkához hamarosan társakra is találtam.
