Irodalmi Szemle, 1971
1971/4 - Čajak, Ján: A holicsi vár fogságában (regényrészlet)
— Vigyázz! — Dorka már nem tud többet mondani. Nincs ideje, hogy felugorjon, és megkeresse jatagánját. Kedvese az aga testére hull. A harcban edzett don Lopez már nem egy holttesten lépett keresztül. Batyuval a hátán eltávozik a küzdőtérről. Ogy látszik, számára nem fontos a dicsőség, csak a zsákmány. Már rég nincs lelkiismerete. Nem törődik azzal, hogy valaki kesereg miatta. Épp átlépi Szelim eunuchot, amikor lábdobogást hall a lépcsőkön. Szeretne elbújni. Nincs idő. Jő lesz a függöny is. A nem éppen széles bejáraton egyszerre két férfi ront be. Vincko már odaugrott az elesettekhez, a lány kesereg mellettük, könnyeivel gyógyítja kedvese sebét. Daűo a szobába ugorva letépi a függönyt. Valamihez — valakihez hozzásúrlődik. Felismeri a megbújó dón Lopezt. A spanyol hátán batyu, arcán álnok kifejezés. A harácsoló, parancsszegő megkötözése nem nehéz munka. — Az istenért, Stano! — Vincko megismeri iskolatársát. — Rogo, mondd, mi történt veled? — rázza. — Dorkát... Ez! — Mi?! — hördül fel ezt hallva Daüo. — Gyere! Fogd a gazembert! — s már ott van Dorka és Stano mellett. A hadnagyot karjaiba veszi. Nincs idő kérdezősködésre. — S ezt ne engedd el! Vezesd a nagyságos úr elé! Dorka, gyere utánam! — megint felhangzik a lábdobogás a lépcsőkön. Dorka őrjöng, amikor újból látja a szörnyeteget. — Gyilkos! — és szabadjára engedi fájdalmát és haragját. — Gažo nem nyúlt hozzám. Ez — mutat Jahja agára — bezzeg más volt. Megöltem! Megöltem! Én! S téged megmentettelek! Te utálatos gazember, disznó! — ráköp a spanyolra. — Átkozott! Légy átkozott! — tántorogva, súlyos léptekkel siet le a lépcsőn. Még egyszer körülnéz, meg is áll. — Megátkozlak! Juss a pokolba! Sátán! — minden szava úgy tör az ég felé, mint az ágyúdörgés, mint a városostromlók harci ordítása. A török őrség megmaradt része, Mohamed pasa és Omar aga vezetésével, hősiesen védi a citadellát. Az olajbég Jakusics bástyájára gyűjtötte a szpáhikat és jajákat. A cseh és morva rendek serege, a brandenburgiak, a franciák, a vallonok egyesültek, s a belső vár megtámadására készülnek. Virrad. A török a bástyákon egyre sikeresebben védekezik. Az ágyúk és puskák a teret lövik. — Előre! — vezényel Őrsi. — Napred! — hallatszik Štefan Izdenický érces hangja. Pattognak az idegen vezényszók. És a csapatok egyesült erővel támadnak. Erre a támadásra vár Ali jaja közvitéz. Azelőtt pásztor volt a Szakari-dombvidéken. Mohamed pasa most bizalmával tüntette ki. Rábízta a várfal alatti kazamaták kulcsát. — Ha a gyaurok a várfalra támadnak, és fölötted lesznek, akkor fiam... hisz érted — felemeli mindkét kezét, megáldja Ali jaját. — Hazúr, effendi! Insallah! Most ez a kis ember a gyaurok nagy támadására vár. A hitetlenek már támadnak. Ali egy kis ablakon át figyeli őket. Már a várfalra kapaszkodnak! Ezrével özönlenek! A Szakari-dombvidék pásztora lesi őket. Figyeli a rohamot. „Még egy pillanat, amíg többen lesznek... most.“. Aztán távozik, Mekka felé fordulva letérdel, meggyújtja a hosszú zsinórt. Imádkozik: Istennek hála, a világ urának, a legkegyelmesebbnek, akinek hatalma van az ítélet napja felett! A láng kígyóként kúszik a puskaporos hordókhoz. Minden sercenésre, minden villanásra figyel. Téged tisztelünk és hozzád fohászkodunk segítségért...
