Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Čajak, Ján: A holicsi vár fogságában (regényrészlet)

Bakics Péter, akit már nemcsak Stano, hanem Daňo kapitány is » kísér csapatával, visszatérve a hajdúk és a lovasság csataterére, késve siet Obernbruck segítségére. Bosszút lihegve veti magát harcba.

„Sebes az emberi vér, ha különböző célok, eszmék fergetegétől hajtva egymásba csap. Mert legtöbbször nem az eszme a tét, hanem a jólét megmentése, arról van szó, hogy hogyan lehetne azt megőrizni, vagy megszerezni“ — mondaná Ján Zábrodský, és vagy Homéroszból, vagy az Aeneisből idézne hősök harcáról szóló sorokat. Amióta ember él a földön, azóta háború is van. S így megint csörög a fegyver. A holdvilágtól és az ütésektől szikráznak a pengék. Péter suhintást érez a homloka fölött...

— Ej, pogány! — magasra emeli szablyáját, és teljes maradék erejével lecsap, aztán eltalálja másodszor is, aprítja ellenfelét.

A jajákat és szpáhikat megfélemlíti az óriás támadása s a győzelmes hurrá; futásban keresnek menedéket.

És újból mészárlás. Az utcai harcban nincs fogoly. Foglyokká majd azok lesznek, akik elbújtak.

A morva rendek csapata és a spanyolok, don Lopez nélkül, a várat támadják, ahol Mohamed pasa és a janicsárok sorfalai várnak az ellenségre.

— Hol van Jahja aga? — kérdi a pasa.

— Hol van? — senki sem látja.

„Semmirekellő. Biztosan valamelyik odaliszk karjaiban alszik“ — ötlik eszébe, s megkezdődik a döntő küzdelem.

Bakics Péter alig tudott eljutni kastélyához. Angelina anyő a sötétben, a kapu mögött rejtőzik. Várja Pétert.

— Fiam! — ismeri fel. — Te vérzel! — S fehér kendőjével azonnal bekötözi homlokát.

— Hol van Dorka? — nyugtalankodik.

— Valahol fenn. Talán elrejtőzött.

Stano fut, hogy megkeresse. A szerelem vak.

— Fiam! Az istenért! Hisz összeesel! Tartsátok! — adja át a sebesültet Daňónak. — És jöjjetek utánam! — vezeti őket a tyúkól melleti kis szobába. Olajjal megmossa Bakics sebét. Bort is készített a vendégeknek. Megkínálja a sebesült Pétert és harcostársait, mintha csak rigőmezei lány volna. — Itt nem volt harc, fiam. A janicsárok aludtak, amikor a felszabadítók kifeszítették a kaput. Itt mészárlás volt.

— És hol van Jahja aga?

— Nem tudom. Öt nem is láttam. A jeladással voltam elfoglalva. Egy kicsit félten is. De tudod, eszembe jutottak a te őseid, az én nagyapám, apám, a bocskoros vitézek

— Daňo, indulj! Vidd magaddal Rafajt isi Hallod? Még tombol a harc! Én is megyek

— felkel, két-három lépést tesz. Elsápad.

— Pihenjen egy kicsit, nagyságos úr — fekteti Daňo Bakicsot, Angelina ágyára Elfogad még egy serleg bort, s eltűnik a sötétben. Stanóért megy.

Eközben fenn, az első emeleten, a hárem rácsos ablakai mögött dón Lopez nagy nehezen elszakadt Dorkától. Kézfogás és simogatás nélkül, lopva veszi batyuját a zsák mánnyal. Ügy akar eltűnni, mint a pók a megbecstelenített nőstény bosszúja elől a szomszédos kamrából kiáltozást és harci zajt hall:

— Hol van Gažo? Hol van Jahja aga? Dorka? — dón Lopez nem érti, miről van szó Azt azonban tudja, hogy megszegte a parancsot. Most mindenki ellensége. Amikoi Stano befut a szoba színes félhomályába, kardot ránt.

A padlón Jahja aga fekszik. Mögötte egy hatalmas alak, nyilván a spanyol. Stanc körültekint:

— Hol van Dorka? — kiáltja. Észreveszi a megtépázott lányt. Mindjárt megér mindent.

— Stano, kedvesem! — életében először szólítja így.

— Te?! — ront rá a spanyolra.

Jahja aga teste fölött dúl a kegyetlen küzdelem. Üveges szemei nézik a két küzdi harcát, ajkai körül megkövesedett mosoly.