Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Čajak, Ján: A holicsi vár fogságában (regényrészlet)

Vaubecourt csoportja közben már lerakta a petárdákat a szekerekről.

— És hová valók vagytok?

— Pécsre! Az úton gyaurok támadtak ránk! Kergetnek bennünket. Alig tudtuk megmenteni a lisztet, a datolyát, a secserlukot, a drága fűszereket és selymeket! Maga Zrínyi György a vezérük.

— Ki lesz a hibás, ha itt, a paradicsom kapuja előtt elcsípnek bennünket, és kirabolják a szekereket?! Te, semmirekellő kutya! — szitkozódik Juro. — Téged akasztat fel a győzelmes Mohamed pasa vagy a janicsárok dicső agája, Jahja aga, akinek üzenetet és ajándékokat hozunk a menyasszonyától! Nyiss kaput gyorsan!

— Nincs kulcsom! Rohanok a kapidzsihoz! Bepityókázott, s most alszik! Várjatok! — feleli rá a megijedt suhanc.

A tűzszerészek már lyukat fúrtak a kapun a kajmóknak, hogy felaggathassák rájuk a petárdákat. Vaubecourt alezredes ellenőrzi a gyújtózsinórok hosszát. Összeköti őket, hogy azután egyszerre meggyútjhassa és egyidőben robbanthassa fel a petárdákat.

A telihold ekkor bontakozott ki a felhők öleléséből. Fényözönt zúdít a tájra. Csupán kétféle jelenség létezik — az ezüstös sugarak és az árnyék.

*

Mohamed, a győri basa, kora este tért vissza a kisbajcsi nádasból, ahol nagyon elszaporodtak a rókák. Egy kitűnő vadász, az ifjú Jahja aga és gyors janicsárok voltak vele. Elejtett egy öreg rókát és két pár vadkacsát. Nem csoda, hogy a friss levegő és a vad vágta kifárasztotta. Lefeküdt, már alszik is.

Nem így van ez Bakics kastélyában. A hátsó termekben a janicsárok isznak, vadászanekdotákkal mulattatják egymást. Az egyik azzal dicsekszik, hogy egyetlen lövéssel két farkast terített le épp akkor, amikor a bozótosban párzottak. Egy másik nagyobbat lódít:

— Valamikor, mohhárem hónapjában volt, mintegy öt-hat évvel ezelőtt, hogy a budai hegyekben megmentettem Kadizáde Ali pasa életét. Egy akkora medve rontott rá, mint egy hatalmas dzsin. S nálam csak egy kindzsál volt. Szíven találtam. Felordított. Az ordítást még Budán is hallották. Jaja Begtas, ha ezt emlegeti, még ma is letérdel, Mekka irányában.

Vidovics Angelina még ha akarna, sem tudna elaludni. Az udvaron motoszkál. A katonák közé is elkerül. Bort hord nekik. Tele korsókkal és sajtárokkal.

— Nyanya, mér’ nem alszol? Viszked valamid? — köt beléje időnként egy-egy janicsár. — Látom, még tábortüzet is- raksz. Minek? Még nincs dér.

— Ej, delia, könnyű neked! Téged még nem tör a nyavalya. Várj, ha öreg leszel, emlékezni fogsz Angelina szavaira. És ezek a fáklyák, kopják, szablyák miért vannak itt szétszórva? — zsörtölődik, és mindent kihord a tyúkólba.

Az udvarház tágas dísztermében, ahol Bakics Pétert valamikor apróddá avatták, most hárem van. A janicsárok agája, az ifjú Jahja aga, a díványon fekszik, időnként vízipipáját szopogatja, serlegét is felemeli, újból heverészik; az éjszaka élvezeteihez készülődik.

— Zeina, miért nem énekelsz?

Zeine szíve megremeg. Amióta észrevette, hogy az aga megunta Danicát, a rác rabszolganőt, azóta folyton hívásra, ölelésre vár. Erre az alkalomra napokon át formál- gatta az új dalt — egy szerelmes éneket. Azt reméli, hogy az agában felidézi ezzel a tüzes ölelkezés emlékeit. A szerelmes nő művészetével úgy fűzte a szavakat dalba, ahogy azt saját maga kívánná ma este hallani szerelmes dilberének szájából. „Nem az én énekem lesz, amit neki dalolni fogok. Legyenek azok az ő szavai, s rám emlékezzen bennük. S az én emlékem szebb legyen a rác rabszolganő, Danica emlékénél.“ Ezért először csendesen kezdi, mintha a régi szép időket akarná megeleveníteni:

Bir peri jiizli dilberle jattim bu gezse, hüsni aja benzer jarle jattim bu gezse, sojunip janima geldi öptügüm jer gülgül oldi...