Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Čajak, Ján: A holicsi vár fogságában (regényrészlet)

Tündérarcú szép leánnyal aludtam az éjjel, holdvilágszép szeretőmmel aludtam az éjjel.

Mezítelen jött, csókkal szórtam tele, mint virággal.

Két szép narancs a kebele, a dereka nádszál, ha földön édent kerestem, karjaidba zártál.

Hol vagy kedves boldogságom?

Csókkal hintett Zeináml

Elhalt az ének, s egy akkorddal később a tambura is.

— Szépen daloltál, Zeina.

Zeina szeme ragyog. Készül levetni ibolyaszín fátylát.

— Hívd be Szelimet!

Földig hajlong a vállas eunuch.

— Az a gyaur lány még mindig ellenkezik?

— Amióta a talpát megvesszőztem, csendben van.

— Vezesd ide! Te meg csak folytasd, Zeina!

Könnyek szöknek Zeina szemébe.

— Se testemnek, se lelkemnek nem kell. Nem kell! — hangzik fel egy éles kiáltás a folyosón, és dulakodás zaját Is hallani.

Zeina szeme újból felragyog. Ujjai ismét a húrokba kapnak. „Ö, bárcsak megint ostor lenne a vége!“

Szelim egyik kezével félrehúzza a függönyt, a másikban hozza Dorkát, a rabszolganőt.

— Vad, mint egy párduc.

— Annál jobb. Tedd le a szőnyegre! Ide! — mutat a lába elé.

— Zeina, add ide azt a diadémot!

Mint amikor az állat védelemből összekuporodik, úgy takarja Dorka mezítelen testét, Jahja aga vágyakozva legelteti rajta a szemét. Két szőke hajfonatát nézi, amely olyan, mint Mirjamé, aki Issa nevű fiát szülte. Szeme, mint a gyehenna lángja. Keble úgy hullámzik, mint a Márvány-tenger. Az agát izgatja ez a szűzi ellenkezés és a csóktól érintetlen ajak.

— Zeina, miért nem énekelsz?

— Mindjárt, Jahja aga, mindjárt, csak, csak... — törölgeti könnyeit. Fájdalmas haa- gon rákezd a dalra:

Elem bende, kahír bende, gam bende bilin dostlar nazlijarim, jók bende ...

Szomorúság, siralom, bánat jár velem, tudjátok meg emberek, másé kedvesem.

„Micsoda különbség! Nem adja meg magát alázatosan, mint a rabszolganők. Nem kíván, nem úgy, mint Zeina, Leila, Emina. Ellenkezik. Nem attól fél, hogy megölöm. Attól fél, hogy egyre jobban beleszeretek“ — hajol a bájos gyaur leányhoz. Arany hajára diadémot tesz:

— A tiéd! Zrínyi bán felesége hordta, amikor Szigetvár védelme után vitéz férjének hősiessége iránti tiszteletből szabadon engedték. — Bort tölt magának. Nem a lány tölt neki, ahogy azt más lánytól megszokta. Felemeli serlegét, iszik. Tekintetével a formás csípőket, a gömbölyű karokat, térdeket habzsolja, amelyek a lovagi harc utá» az ezeregy éjszaka gyönyöreivel kecsegtetnek.

Zeina énekelve sír, s ekkor Jahja aga felkel, hogy megölelje a gyaur lányt; ez megrázkódik, bár még nem is érte kéz.