Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Tóth László: A múlt idejű ember

a kőfal mögé odaképzeled a világot, csupa nagybetűkkel szeretnéd leírni ezt a szót, de a legnagyobb igyekezeted ellenére sem találod a nagybetűket, talán a napok, per­cek, pillanatok zöld moharétege lélegzik rajtuk, s már csak elemeiben él benned a kő­falon túli világ, olcsó színekben, hangfoszlányokban, ütemekben, kezed remegésében, hogy a következő pillanatban ezer-darabra tört tükör cserepeiként hulljanak ezek is eléd, és tudod, nem fogsz lehajolni értük, nem fogod keresni őket a fűben, csak állsz, pontosabban: elfoglalsz egy helyzetet, mert végeredményben mindig el kell foglalnod egy helyzetet, még akkor is, ha úgy érzed, alaktalanul lebegsz valahol a cipőd és a kalapod között, csak állsz, bénán, és nem lépsz ki magad elé, ilyenkor mindig fehér lepedőt terítettél az asztalra, fölfeküdtél rá, és megkértél valakit a közeledben, hogy fogja le a szemhéjadat, kulcsolja össze melleden a kezeidet, és addig, egészen addig feküdtél ott mereven, míg teljesen kikapcsolt tudatod mélyé­ről egy feltörő inger rádöbbentett: éhes vagy, szomjas vagy, csak állsz, ma is túljutottál az első ezresen, szemedben moccan az ég, megbillen, arra vársz, egészen elfordul fejed fölül, valahonnan harangzúgást hallasz, a templomtornyot nem látod, nem láthatod, lehet, hogy ebben a városban nincs is templom, sem harang, csak a zúgását hoztad magaddal, az egyetlen dolog, amit mindig mindenhová magaddal vi­szel, nem tudod, honnan hozod, és meddig viszed, néha hatalmas harangnak érzed az eget, és ilyenkor te ütődsz fájdalmas kondulással hideg bronzfalához, arcodat a szél hátára fekteted, és hagyod sodorni, túl a kőfalon, túl az emlékei­den, ahol élsz, múlt időben élsz, tudatod rezgéseiben élsz, gyökérben, szárban, levélben külön-külön élsz, ösztönösen, definiálhatatlanul, és ha fordul a szél iránya, visszaso­dorja arcodat erre a helyre, ahol most állsz, a jelen idő szűkre szabott térségeibe, lassan ősz lesz, talán már pár óra múlva, leveleid várják a végső lehullást, bőrödet még az augusztusi napfény veri véresre, megkötöz, megkorbácsol, madár rikkant rád, egy pillanatra szárnyaival eltakarja szemed elől az eget, üszkös, fekete erdőket látsz, kifosztott, fekete fészkeket, pár óra múlva itt az ősz, a kőfalat átüti a hangod, a résen keresztül Ijedt gyermekarc bámul rád, rémülten rántod szemed elé a tenyered, nem tudsz menekülni előle, szemhéjad alá is ez a kép vetítődik, a te arcod, a te arcod, amit a kőfal túlsó oldalán hagytál, kinyújtod a kezed, úgy érzed, meg­ragadtad a gyermekarcot, kitéped a falból, és újból sértetlen, teljes lesz a fal, csak a vakolat hull foltokban, még mindig a kezedben érzed azt a gyermekarcot, végig­tapogatod ujjaiddal, mintha szólna, kitágult pupilláiba ereszkedsz, kút mélyén érzed magad, nem szabad elmerülnöd, rémülten csapkodsz karjaiddal, mérhetetlen mélységek bújnak meg alattad, valami egyre húz lefelé, fázol, könyörtelenül hideg a víz, nem szabad elmerülnöd, egyre fokozod a tempót, lélegzeted elakad, föltekintesz, a napot látod vödörként lebegni nagyon messze a fejed fölött, nagyanyád arcát is megpillan­tod, de nincsenek rajta szemek, nincsen rajta orr, száj, csak fodrok vannak rajta, olyan így, mint egy felhő, nem szabad elmerülnöd, hirtelen zuhanni kezd feléd a nap, egészen rozsdás már, és lyukas a feneke, nem szabad elmerülnöd, pár óra múlva itt az ősz, valami egyre veszélyesebben húz lefelé. 13 Érzed, amint a tüdődből lassan kiszorul a levegő, nem szabad elmerülnöd, ebben a kútban nincsenek halak, csak csend, csak kövek, amiket még őseid gyerek­korában dobálták bele, ez a kút kihűlt keresések és akarások kifosztott kriptája, az idő törvényei szerint kopott tárgyak, elhagyott mozdulatok, csontok hevernek a fe­nekén, nem szabad megérintened azokat a csontokat,

Next

/
Thumbnails
Contents