Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Tóth László: A múlt idejű ember

nem szabad megérintened őseid csontjait, nem szabad elmerülnöd, a csontjaidat megérintened sem szabad,

egy kés úszik feléd, egy rég elfelejtett kés, hozzáérsz hideg pikkelyeihez, még látod szétnyíló száját, kopoltyúi végigszántnak bőrödön, ez az a kés, amelyet egyszer anyádra emeltél,

belépsz labirintusaiba, végigmész sugárútjain, mögötted összeborulnak a fák, elzárják a visszavezető utat, valamelyik termében ott az anyád, talán a leghátsóban, talán éppen vacsorára vár, egyre gyorsabban mész, már szinte rohansz, eltaposol egy rózsát, alvadt vér a szirma, végezned kell anyáddal, a vacsoráért, keményltőszagú ruháidért, a megszületésedért, csak így bűnhődhetsz bűntelenségedért, távoli zeneszót hallasz, egy motívum minden hangszeren végigvonul, és egyre közeledik, egyre közelebbről hallod a zene szavát, aztán hirtelen csend, újra csend,

megtorpansz egy terem előtt, az ajtó mögött talán éppen az anyád ül, vacsorára vár, és te nem fogod megdicsérni a főztjét, nem fogod megköszönni neki az esti imádságot, az apádat sem fogod megköszönni neki, ha kiesik kezedből a kés, hagyod, hogy fölemelje a padlóról, megköpdösi, végighúzza párszor a kaszakövön, és hagyod, hogy visszategye a helyére, megint nem ölted meg anyádat,

tudatodból uszonyainak gyors csapásaival eltűnt a kés, eltűnt, mint mindig, végtelen görcsöket hagyva maga után, összeszeded minden maradék erődet, hatalmas rúgással újra felmerülsz, sem nagyanyád fodros felhőarcát, sem a napot, sem az eget nem látod már magad fölött, sem a gyermek arcát nem érzed ujjaid között, csak állsz,

újra mozdulatlanul, még egy pillanatig, homlokodról letörlöd a verejtéket és tovább számolsz.

14

Hirtelen összegöngyölődött előtted az út, néma minden, csak koponyád barlangfalán dobolnak vadul a hangok, vagy épp az aznap elejtett állat képét karcolják rá a nyirkos csontra, ha átlépnéd a göngyöleget, tiszta szakadékba zuhannál, vagy hullámaival átcsapna fejed fölött a tenger, szétfoszló körök jeleznék csak létezésedet, éjfél rég elmúlt, érkező vonat sípja szeli ketté a szobát, az állomást négy útkereszteződésen keresztül közelítheted meg, de addig a rácsok az ablakokon, a kulcsra zárt ajtók, az ügyeletes ápoló tengeriszivacs-feje, ha a főkapun keresztül akarsz átjutni, a portás állít meg, hová, fiatalember, éjnek idején, abban a csíkos köpenyben?

és te nem tudsz megszólalni, észrevétlenül visszafordulsz, közben a főkapun, és a négy útkereszteződésen túl ismét fölsípol egy érkező vonat, M. fölnyüszít álmában, mint egy állat, ha saját vérét nyalogatja gőzölgő testéről, nem látod az arcát, nem látod a szemét,

kezed tétova sétára indul a szobában, az alvók lélegzetébe támaszkodik, fölidézi halott arcukat, a szemek, a száj, az orr vonalát, eltéved fölborzolt hajukban, erdőből madárhangként zuhog ki, ereje-fogyóban csapkod fölötted, majd ismét visszazuhan az ágyadba,

cigaretta után kutatsz idegesen, ha találsz egyet, lelépsz az ágyadról, elindulsz az ajtó felé, az ajtó előtti fogason lógó csíkos köpenyed felé, a melletted levő ágyon Jirí alszik,

Krisztus-képű öregasszony az anyám,

mondta annak idején bemutatkozás helyett, nem értetted akkor, eszedbe sem jutott azóta, most, útban az ajtó felé, az anyjával találkozol, fekete rózsafüzért szorongat a kezében, megint levelet írhatott Istennek, ajkai közt kavicsok, összeütődnek a szavak, fiatalember, ha üdvözüiiíi akar, itt az olvasó,

szigorú szemmel néz rád, majd ismét eltűnik a szemed elől, az emlékeidből, csak az olvasót hagyta a kezedben, tenyeredből kiszórod a dohánnyá morzsolt cigarettát, ha