Irodalmi Szemle, 1971
1971/4 - Bereck József: Türelem
nyár, szomorú voltam-e, vagy vidám. De most már tudom: a mosolya mindig olyan volt, mint egy pohár frissen csapolt barna sör. Tíz óra felé már ritkábban jártak az autók. A betonút szürke volt, egyenes és meleg. Meztelen talpait szinte égette a sima útfelület. Szerdahely felől egy magányos kerékpáros közeledett. Az idős férfi mereven, egyenes derékkal ült a kerékpár nyergén, válla fölött kikandikált a volt zsidótemplom csonka tornya, s mire felismerhető közelségbe érkezett, szikár, csontos alakja már fél Szerdahelyt eltakarta. Hosszú bajusza hófehér volt, fekete kalapot és öltönyt viselt. Amikor lassú tempóban elhaladt mellette, látta, hogy bő nadrágszára fémkapoccsal van összetűzve csontos bokája fölött, nehogy menet közben a fogaskerék és a lánc közé szoruljon. Biztosan elfogyott az orvossága, s azért kerekezett be a városba. Talán egy csomag cukorka is lapul a zsebében, az unokának. Látta, hogy az ősz férfi minden harmadik tekerés után pihenteti lábát a pedálon, hagyta, hogy a lendület vigye tovább a kerékpárt, s komótosan újra tekert hármat. Ráér, gondolta, és lassú léptekkel visszaindult a vízhez. Még egyszer az öreg után pillantott, s meglátta a lányt, ahogy előbukkant a falu felőli kanyarból. Egy pillanatra az eszébe villant, hogy beszalad a kenderbe, elrejtőzik, a lány még úgysem vette észre, azt fogja hinni, hogy nem jött ki a vízhez. Ügy intézné, hogy amíg el nem költöznek, már ne találkozzanak, s aztán mindegy volna, mit gondol a lány. Erre azonban csak egy villanásnyi ideig gondolt, aztán őszintén örült, hogy jön, és mást is érzett, nemcsak örömöt. Előbb megfürödnek majd, vagy mindjárt bemennek a kenderbe. Csakis a kenderbe. Közelebb van, mint a fiatal jegenyékből álló erdősáv. A lány lassan, egyenletes léptekkel közeledett a betonút szélén. Már biztosan észrevette őt, s ettől egy kicsit nyugtalan lett. Bemegyünk a kenderbe, gondolta, lehemperedünk, s ha majd hanyatt fekszik ... Már a lány szeplőit is látta. A szeme kék volt, a haja kenderkócszőke, vékony karja tehetetlenül csüngött a teste mellett. Matróztrikót és szűk nadrágot viselt. Már régen látta nadrágban, parányi ijedséget érzett, nem tudta eldöneni, az most jó-e, vagy sem. A lány megállt az út szélén. Egy erőltetett búgású teherautó elhajtott mellette, a légnyomás megborzolta száraz, laza haját. Lentről, a vízpartról sokkal karcsúbbnak látszott, mint amilyen volt. — Gyere, megfürdünk. — Nem akarok fürödni. — Mikor indultok? — Holnap. — Tegnap még azt mondtad, hogy csak pénteken. — Az autók már holnap jönnek. — Autókkal mentek? — Hát persze. — Nem sajnálod, hogy menni kell? — Nem tudom. — Hová is mentek, Magiárra? — Nem, Maglódra. — Az hol van? — Nem messze Pesttől. — Ott fogsz dolgozni? — Még nem tudom. — Az apukád? — Azt hiszem. — Jó meleg a víz. Már kipróbáltam. — Nem akarok fürödni. A lomhán hullámzó kendertábla felé nézett, de a lány nem követte a pillantását. Látta, hogy szűk nadrágja a derekánál néhány gombbal zárul. Az úton egy piros személykocsi lelassult, de a vezetője, anélkül, hogy kipillantott volna, néhány másodperc múltán újra rálépett a gázra. Számító, lassú fejmozdulattal újra a 'kender felé pillantott, de a lány csak a vizet nézte. — Igazán nem akarsz fürödni? — Nem.
