Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Alekszej Arbuzov: Én szegény Maratom
MARAT: Hogy viselkednék ...? Torkig vagyok vele. LIDA (szünet után): Mit teszünk? MARAT: Felmászunk a tetőre. LIDA: Ebben a házban már rég nem teljesítenek őrszolgálatot. Kipipáltak bennünket. MARAT: Akkor meg mi az ördögnek keltettél fel? (A közelben bomba robban) LIDA: Egek! MARAT: Pakol], és nyomás a pincébe! LIDA: Nem megyek. Kár volna itt hagyni ezt a jő meleget. Talán sikerül újra elaludnunk. MARAT: Nekem nem, az biztos, (sóhajt) Pedig micsoda szenzációs álmom volt! Óriási tortát láttam, tejszínhabbal. Aztán megszólalt a zene, és én egy ismerős lánnyal csókolóztam. LIDA: Miért meséled ezt nekem? (A közelben ismét bomba robban) MARAT: Jó, menjünk a pincébe. LIDA: Köszönöm a gondoskodást és nemeslelkűséget. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak félsz?! MARAT: Ha nem tudnád, fél éven keresztül őrszolgálatot teljesítettem a tetőn, ha berepülés volt. Sejtelmed sincs, mennyi bombát tettem ártalmatlanná. LIDA: Ez igaz... S az a lány, akivel csókolóztál, az osztálytársad? MARAT: Miért érdekel az téged? LIDA: Léla, a hatosból, igaz? MARAT: Mondjuk. LIDA: Képzelem... De nem kell begyulladni. Ö nem vész el Tbilisziben sem. MARAT: Befejezhetnéd, hallod? Lövöldöznek, ha nem tudnád. LIDA: Ide figyelj! Van elég üres lakás. Holnap szedd össze a cőkmókodat, és keress magadnak egyet. MARAT: Azt már nem! LIDA: Miért? MARAT: Elvesznél nélkülem. LIDA: Eddig kibírtam nélküled, ezután is megleszek valahogy. MARAT (dühösen): Eddig megmentettek a mamád csomagjai és egy pótkiutalás. De ez megszűnik! Hacsak nem nyiffanok ki én is, és rád nem marad a kenyéradagom. De hogy lesz tovább, hogy lesz tovább ... Nekem is szerencsém van ... fuj... fuj... Ha tudni akarod, ez így nagyon kényelmes. Elbújni az emberek elől, mint valami állat. Ezt jól kitaláltad. LIDA: Megállj, mit találtam én ki? MARAT: Elbújtál, egyedül maradtál. Csak nem akarod azt állítani, hogy ez méltó hozzád? LIDA: Istenem, hát olyan nagy bűn ez? (elsírja magát) (A közelben ismét bomba robban) MARAT (lemászik a matracról és az ablakhoz megy): Ez valahol a híd környékén csapódott be... Most mit bőgsz, olyan vagy, mint egy kisgyerek. LIDA: Én már rég nem vagyok kicsi... Te ostobáiMARAT: Pardon, megfeledkeztem róla, hogy már majdnem kisasszony vagy. Mindez azért van, mert úgy fekszel itt összecsavarodva, mint egy mormota. Én kétszer kevesebbet ettem, mint te, de azért uralkodom magamon. Ha legalább dolgoznál, mint én ... LIDA: Ne agitálj. Bezzeg a te munkád! Mindig csak dicsekszel. MARAT: Nem dicsekszem. LIDA: Akkor meg hazudsz. MARAT: Az egészen más. LIDA: Amióta itt vagy, már sokszor hazudtál. Mondd, hogy nem?! MARAT: Szórakoztat, (élesen) De most komolyan! Még ma elvezetlek a kisegítő osztaghoz — ott legalább egy kicsit hasznossá teheted magad. Nincs semmi bajod ... LIDA: Anélkül is eleget segítettem már. MARAT: Szomszédoknak? Egész nap dolgoznod kell, érted?
