Irodalmi Szemle, 1971
1971/4 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben
Gustav Gründgens, Hitler berlini állami színházainak főintendása is csak jó másfél évtizeddel később forgatott filmet Jud Süss csalásairól, hamis pénzveréséről, amely tragikus peréhez és kivégzéséhez vezetett. Vendéglátóm nem ismerhette Feuchtwanger könyvét, amely történelmi hitelességgel szolgáltatott igazságot a nagyravágyó, szerencsétlen Süssnek, és szépítgetés, túlzás nélkül megmutatta a csalásért felelős herceg igazi arcát.) — Másokért szenvedett, tiszta ember volt — jelentette ki Oppenheim úr. — Szerencsére most itt nincs antiszemitizmus, nem éreztetik velem a származásomat. Persze, nagy hiba, hogy az ükapám nem keresztelkedett ki, ahogy a Mendelssohnok meg a többi felvilágosultak tették száz esztendővel ezelőtt. Most nem volnék sörfőző itt Sinsheimben, hanem polgármester, vagy matematikát tanítanék a stuttgarti egyetemen. Mindig bolondja voltam a matematikának, az integrálszámításnak... Voltak némi fizikai ismereteim is. Nagy jövője van az atomnak, hadnagy úr... De hát a származásom tehertételével nehezen vittem volna a professzorságig. Csak egy-két kivételesen nagy tehetségnek sikerül... A lányom, hál’ istennek, művész. Ha elvégzi a főiskolát, bekerül az operaház zenekarába vagy a filharmonikusokhoz. Egy kis szerencsével koncertező művész is lehet. Vajon megélte-e ez a matematikát kedvelő Oppenheim-utód Hitler uralomra jutását és az árja törvényeket? Innen volt az ötvenen, amikor ott jártam a házában ... Ha megérte, vajon kiszabadult-e a barna pokolból? Szeretném hinni, hogy legalább muzsikus lányának sikerült megmenekülnie, akinek szobájában egy éjszakát aludtam, mit sem sejtve azokból a tragédiákból, amelyekkel a fasizmus bizonyára ezt a házat is sújtotta. 15 November végén Heilbronnba értünk. Parancs jött, hogy a Neckar völgyének falvaiban pihenőt tartunk, és mindaddig maradunk, míg a német hadvezetőség meg nem embereli magát, és megfelelő számú vasúti kocsit nem bocsát rendelkezésünkre. Szállásmesteri tisztem ezzel megszűnt, visszavezényeltek századomhoz. A faluból, ahol letanyáztunk, rövid óra alatt besétálhattunk a teljesen nagyvárosias Heilbronnba. Az idő váratlanul kedvezőre fordult; a csepergő esőt, a nyúlós, nehezen oszladozó ködöket napsütéses enyhe fagy váltotta fel, s a kora téli ragyogásban a belváros úgy hatott rám, mintha egy filmbeli középkor terein és utcáin jártam volna. Ez volt hát Heinrich von Kleist Käthchen von Heilbronnjának igéző városa, a Strahl grófot oly végtelen alázattal szolgáló Katáé, aki a múlt századokban oly eszményi alakja volt a német költészetnek? Taposom a Német Lovagrend terének macskaköveit, és óhatatlanul a kardcsörtetést gyűlölő, érzékeny lelkületű német költő megálmodta szerelem jut az eszembe, s mindaz, ami a német nyelvórákon álmosító, tömény unalom volt, ebben a jelenkorral kevert különös középkori környezetben egyszerre vonzó életre támad. Nem csodálnám, ha most alabárdos csatlósok fordulnának ki a városháza kapuján, s egy zöld zekés, bársonybarettos diák rám köszönne: hová olyan sietve a súlyos bakancsodban, te fegyveres barbár? Valóban én volnék a barbár, aki háborúból jöttem, és nem ők, az alabárdosok, fringiások és íjászok, a kormos arcú, rőt szakállú fegyverkovácsok, akiknek ünnep, ha a kámzsás bakó elvégzi nyelvtépő fogójával, tüzes vasaival, bárdjával és kötelével iszonyú munkáját a téren ácsolt vérpadon? ___ Mindjárt az első estén, ahogy a külváros elnémult vas- és fémöntödéinek, füge- és malátakávégyárainak szürke világából belecseppentem a gótika és a reneszánsz kor tegnapjába, felfedeztem a színházat. Auber Fra Diavolója volt műsoron, és nem került nagy fáradságomba becsalogatni a velem kóborló Hubert. Gyenge és igénytelen szórakozás volt, ha összehasonlítom a két hónappal ezelőtti ragyogó müncheni operaestékkel, de bármennyire fakók voltak a jelmezek, kopottak a kis színpad díszletei és még kopottabbak a hangok, váratlan ajándék volt az est, messze tolta és elmosta az emlékezetben a verduni árokélet véres piszkát és sötétségét. A romantikus és operettízű banditahistória és gavalléros vezére — ha mai szemmel nézem — elég szánalmasan festett, és mégis lehetett valami erő, talán egy kis varázs is benne — a színpad örök