Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben

Herr soldatnak és fiatal barátjuknak tituláltak, én meg óvakodtam tőle, hogy felvilágosítsam őket tévedésükről. Ha tudják, hogy tiszti rangom van, aligha mertek volna meghívni ezek a jámbor cívisek, vagy nem lettek volna olyan közvetlenek és közlékenyek. Az egyik tanárféle nem magyarázta volna olyan hévvel, miről híres a városkájuk, Goethq is járt itt náluk fiatalon, és irodalmi emlék van arról, hogy beleszeretett egy sinsheimi hajadonba.

— Sokszerelmű költőfejedelmüknél ez nem is olyan csodálatos — jegyeztem meg.

— Maga ismeri Goethét? — nyílt kerekre a tanár úr szeme.

— Ha kívánja, elmondom az Edmond Klörchenjének egyik dalát vagy a Sängert

— és felszólítás nélkül rákezdtem:

Was hör ich draussen vor dem Tor, was auf dér Brücke schallen?

Lass den Gesang vor unsem Ohr im Saale wiederhallen.

De ismerem Heinéjüket is, a Loreleyt vagy a Belsazart — szállt meg a dicsekvés ördöge.

Végképp nem ment aztán a fejükbe, hogy nem vagyok osztrák, nem végeztem német iskolákat, és bírom a nyelvüket, idézem nagy költőik verseit — Heinét csak másfél évtizeddel később ebrudalták ki a német irodalomból —, de még a német zenéről, Beethovenről és Mozartról, Schubertról és Brahmsról meg Wagnerjükről is van tudomásom.

Kivonultak velem aztán a városháza elé, ahol az érkezőknek kiosztottam a szálláscédulákat, s miután a polgármestertől rendelkezésünkre bocsátott eligazítókat a századok szolgálattevő ügyeleteseire bíz'tam, az egyik polgár karon ragadott:

— Ha megengedi, herr soldat, önt és a társát magammal vinném éjszakára.

A ház padlásszobája olyan tiszta volt, mintha tegnap végeztek volna benne nagy- takarítást. Fehér huzatos ágyában pompás lesz az alvás, Huber is jól elhál a padló rongszőnyegére terített matracokon.

Elmentem az ezeredirodára a másnapi parancsokért, s mikor visszajöttem, házigazdám behívott \ágas lakása ónémet bútorral berendezett ebédlőjébe. Egy ideig herr soldat maradtam a feleségének is, míg fel nem fedezte az aranycsillagomat.

— Kitüntetés? — kérdezte.

— Olyasféle, a hadnagyi rangom jele.

Zavarba jöttek mind a ketten. Bocsássák megs nekik, hogy fent a padlásszobában helyeztek el, szerencsére jóvátehetik hibájukat: a lányuk a stuttgarti konzervatórium növendéke, és csak ünnepnapokra jön haza. Hiába szabadkoztam, be ícellett költöznöm a fehér lakkos bútorzatú lány szobába.

Este a szalonjukban felkeltette figyelmemet a falon függő festmények közt egy sötét bársonyruhás, fodros ingű középkorú férfi képe. Kerekded nagy szeme, olajbarna arcbőre és orra hajlata szemita jellegről árulkodott.

— Az ősük talán? — kérdeztem.

— Oldalági leszármazottai vagyunk ... Oppenheim a nevem — felelte vendéglátóm, és ültében, mintegy újbóli bemutatkozásul, felém hajolt.

— Hiszen akkor ez a kép Jud Süsst ábrázolja — mondtam meglepetve, és felálltam, hogy közelebbről szemügyre vegyem a festményt.

— Ön ismeri Jud Süss nevét? — nézett rám Oppenheim úr a képen ábrázolt férfi kerekded szomorú szemével.

— Ismerem, olvastam Hauff meséjét.

— Akkor bizonyára tudja, hogy az Oppenheim névnek nincsen jó csengése.

— Régi történet, és ahogy a históriaírást ismerem, a tizede sem lesz igaz.

(Fel kell. itt jegyeznem, hogy Lion Feuchtwanger regényét Jud Süssről, a württem- bergi herceg mindenható pénzügyminiszteréről csak esztendőkkel később írta meg.