Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben

A további kínálás elől bocsánatkéréssel menekültem, és Huber Is sietve követett a padlásra.

Nehéz álmokkal hadakoztunk éjszaka, és fájó gyomorral, keserű szájízzel ébredtünk miad a ketten.

— Büdös feketézők! Jó két mázsás lehetett a hízó, amit titokban vágtak — jelentette ki Huber az úton.

A falusi eszével és tapasztalatával jobban átlátott rajtuk, mint én. Váratlanul érte őket a beszállásolás. A disznóölésnek, hurkának és kolbásznak nehéz szaga elárulta volna őket — azért szaladtak fel értünk a padlásra, hogy lekenyerezzenek, a bőséges vacsorával cinkosukká tegyenek.

Ütünk elején egyszer egy német tiszti étkezdébe is kaptam meghívást. A kiszolgáló legény húslevesfélével töltötte teli a tányéromat, és két szelet kenyérrel is megkínált, ötféle zöldség, gersli és metélt, apró kockákra vágott hús főtt abban a levesben, s hiába sóztam, hiába szórtam bele egy késhegynyi törött borsot, ízetlen maradt. A fehér abrosszal megterített asztalra más étel nem is került; ebből az igazi ételt, sültet vagy tésztát megkívántató levesből állt az egész ebéd. Ügy él az emlékezetemben ez a német tiszti étkezés, Wernerék ebédnek mondott rakott kenyerével együtt — szemben a feketézők zsíros jólétével és bőségével —, mint egy értelmetlen vesztett háborúnak csalhatatlan jelképe.

Speyerben is megkaptam a listát mindenről, maradt időm bejárni a kihaltnak látszó Rajna-kikötőt, a terményekről, gabonafajokról és állatokról elnevezett utcácskákat. Sehol másutt nem akadtam egy csomóban ilyen furcsa utcanevekre. Speyer különlegessége volt, akár a dómja.

A strassburgi Münster után ez a kétkupolás négytornyú bazilika is lenyűgözött hatalmas arányaival, de semmiféle áhítatra nem hangolt. Kopott és elnyűtt volt, mint a háború, amit szerencsésen magunk mögött tudtunk. A császárcsarnokban eltemetett német uralkodók homokkő szobrai mintha még növelték volna a dóm roppant kietlenségét, csak az újabb keletűnek látszó freskók élénk színeiben találtam egy kis melegséget a roppant kopárságban.

A közeledő tél nyirka beleette magát a falakba, áradt a márványpadlózatból, pem volt itt semmi abból a meghitt közvetlenségből, amelyet később annyiszor érezhettem Itália hatalmas bazilikáiban és kis templomaiban egyaránt. Nem szerettem soha a hatalmas méretekkel hivalkodó germánságot. A marburgi dóm gótikus szobrai, Veit Stoss domborművei a krakkói székesegyházban, a lőcsei Jakab-templom mesterének oltára jobban éreztették velem, hogy lehet melegség is és emberközelség a középkori germán művészetben... De nem folytatom, mert ennek a visszapillantó krónikának nem az a célja, hogy értekezést írjak az éghajlat, a vérmérséklet, a táj hatásáról a művészetben, és azt kutassam, mi váltotta ki a túlméretezettség mániáját, amely a speyeri dómtól és szobraitól pontosan követhető vonalban Hitler tobzódó gigantizmusáig vezet.

Küldtem Speyerből is, mint Verdun mellől és utam legtöbb állomásáról, egy rózsaszínű tábori lapot, abban a hitben, hogy előbb kerül haza, mint én, s hírt ad arról, hogy élek. A kilencszáz esztendős székesegyházról is küldtem képeslapot, de a háború utolsó heteinek és a fegyverszünet első napjainak zűrzavarában sem a tábori lapok, sem a dóm képe nem érkezett rendeltetési helyére.

Speyer elmosódó emlék, a novemberi köd függönye vonja be, kopárság és hidegség kíséri, egyetlen ízem nem kívánja, hogy újra lássam, mint Strassburgot vagy Lotaringia és Pfalz kedves városkáit.

Egy badeni kisváros — Sinsheim — emléke is melegen él bennem, talán mert itt éreztem meg először, hogy van olyan német is, aki tiszta szívből örül a fegyverszünetnek, az eljövendő békének, amely akkor még alig fogható valóság volt, lassú, igen lassú ocsúdás egy négy esztendeig tartó letargia után. Ha szívesnek, kedélyesnek mondják a bajorokat, annak kell mondanom a nyájas sinsheimieket is, akik — dolgaim végeztével meghívtak a városháza sörözőjébe, és abban a hitben ültettek maguk közé, megkínálva sörrel és egy falatka kolbásszal, hogy egyszerű, rang nélküli osztrák katona vagyok.