Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben

Tartalékos tiszt volt ő is, korban vagy öt esztendővel idősebb nálam; a nevét elfelejtettem, arcának egyetlen vonása nem maradt meg bennem, csak a görcsösen markolt lovaglópálcája él rossz emlékeim közt, meg a csürhézése, ami feljebbvalói majmolásától ragadt rá, mint a tüskés szamárbogáncs.

(Odasorolom őt is a parancsolásból kicseppentek közé, akik teljes testi épségben, egészségesen hazajöttek, és otthon nehezükre esett bekapcsolódni az élet rendes áramába: Folytatni az elkezdett és be nem fejezett főiskolát szülői támogatással? Vagy beülni valami hivatalba, alacsony fizetéssel, minden rang nélkül? A fordulat után, a békevilág első esztendejében az ilyen félműveltek közül sokan latolgatták, hogy valahol egy másik földrészen az idegenlégióban vagy Dél-Amerikában zsoldosként hasznosíthatják azt a kevés katonai tudást, amit a háborús évek alatt felszippantottak. Talán ő is elszaladt Bécsbe néhány más kótyagossal, hogy a követségek és konzulátusok tájékán puhatolóddzék, hol nyílhat alkalom a véres háborús mesterség folytatásához. Hívtak és csalogattak akkoriban engem is, de bennem nem élt a kalandos, könnyű életnek semmi vágya, szívesen elfogadtam volna az obsitot, a kiszolgált katonának járó elbocsátólevelet, és nem rajtam múlott, hogy még hosszú hónapokig, a Magyar Tanácsköztársaság bukásáig rajtam maradt a mundér...)

Ami újság az úton a kezembe akadt, nem adott tiszta képet az otthoni eseményekről. Az ezred számvevő altisztjei — legtöbbjük cseh volt —, akik a trén, az élelmezés és zsoldfizetés dolgait intézték, jóval többet tudtak, mint én. Mintha titkos csatornákon, a parancsnokságok irodáinak labirintusain át ömlöttek volna hozzájuk a hírek olyan eseményekről, amelyeknek előkészületeiről hetek és hónapok óta tudomásuk volt. Csak ezzel magyarázhattam meg magamnak az összetűzés forró hangulatát, amely oholhózásban, a csürhéző főhadnagy megfutamításában csapódott le.

Saarlouis után letértünk a Saarbrückenbe vezető főútvonalról, és hegyesszögben délnek kanyarodva Forbachban kellett szállást csinálnom. Két erősen kendőzött, hihetetlenül karcsú hölgynél kaptam egy tenyérnyi szobácskát. Szokatlanul élénk társalgásuk meglepően elütött az eddigi, festetlen arcú, sokszor a mogorvaságig szótlan szállásadó asszonyaimétól. Reggel két vékonyka rakott kenyérrel és egy csésze híg tejeskávéval kedveskedtek, és szálláspénzt kértek — így van itt szokásban. Élelmes hölgyek voltak, nem vitatkoztam velük.

Huber a házuk padlásán aludt, és mikor szekérre rakta poggyászomat, a szeme kérdően rám villant:

— Éjszaka békén hagyták a hölgyek, hadnagy úr?

— Engem igen, téged talán felébresztettek?

Huber felelet helyett sokatmondóan rám vigyorgott. Az úton mégsem állhatta meg, hogy el ne dicsekedjen: azért értett a nyelvükön, éjszaka mind a két hölgyet megvigasztalta helyettem is. Nyúzott képe, karikás szeme elárulta, hogy nem hazudik.

Forbachból Zweibrückenbe vezetett az út. Az egyik kis faluban Huberrel együtt be kellett érnem egy ócska bútorral, rengeteg limlommal telezsúfolt padlásszobával. Az ablakkal szemközt egy hatalmas ágy állt, csaknem a tetőig megrakva degeszre tömött dunyhákkal és párnákkal. Talán a ház gazdájának leányáé lehetett a rengeteg holmi, a vőlegény valahol mundérban járt, vagy elesett; doh és nyirok nehéz szaga nyomta a mellünket.

Késő este, amikor már lefekvéshez készülődtünk, egy vörös képű férfi jött fel, és lehívott a „tiszta szobájukba“ egy kis vacsorára. Ez a nyomatékosan kicsinek mondott vacsora egy nagy tál frissen sült, forró disznóhússzeletből állott. Csöpögött róla a zsír, és temérdek volt, kenyér a tál mellett csak mutatóba, és savanyúságnak, főzeléknek még a színét se láttam.

Csupa férfi ült a piros sávos abrosszal leterített asztal körül; kiveresedett, gutaütéses arccal tűzték villájukra a húst, alig harapták, szinte megrágatlanul nyelték és falták, és mindig újabb és újabb szeleteket raktak a tányérjukra. Harsogva, zsírtól csepegő szájjal nógattak engem is, szedjek a tálból, ha elfogyna, a gazdasszony még hoz. Nem volt ennek a vacsorának szertartásos méltósága és kedvessége, ami búcsúk idején oly jó ízt ad a falusi ünnepi asztaloknak; falánk és értelmetlen zabálás volt, barbár világba való ételpusztítás. Egy korty tömény szeszt kívánt a gyomrom, hogy elbírja a megterhelést, az étel ki ne forduljon a számból.