Irodalmi Szemle, 1971
1971/4 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben
Nem úgy állította, mint aki könnyű szívvel megtagadja faját és nemzetét, mégis meghökkentem. A főmérnök észrevette zavaromat. — ön még igen fiatal, hadnagy úr. Az én helyemben biztosan itt hagyna csapot- papot. Elismerem: igaza volna. Ahová a szíve húzza, ott kezdené az életét, mi meg lassacskán befejezzük — mondta elnéző mosollyal, aztán mintegy magyarázatul hozzátette: — Van itt még valami, ami talán több minden másnál. A két fiunk tizenhatban elesett a Somme-nál: Közelebb maradunk hozzájuk, az ismeretlen sírjukhoz. Az asszony szemét hirtelen elborították a könnyek. Sietve összeszedte a tányérokat, és kiment a konyhába. Ez maradt emlékezetemben: az asszony elfojtott sírása és a férfi rezignációja, ami a higgadtan latolgató Werner professzort juttatta az eszembe. Talán ő ugyanezt vallotta volna: az élet kényszerítő körülményeinek engedelmeskedni kell! Esztendőkkel később — kisebbségi sorsban élve — gyakran kísértett bennem a földnek ez az államhatalmat cserélő darabja és a válaszút előtt álló házaspár. A férfi két fia pusztulását bizonyára áldozatnak vette, amit a német haza megkövetelt tőle, de mit érezhetett az elzászi anya, hogy gyermekeit nem az ellenség keze, hanem francia golyó ölte meg? Messze esik az ő világuk az enyémtől, de bármennyire más életközegben élnek, mint én, valami rokoni van köztünk és köztük, akiket a versailles-i békekötés francia állampolgárokká tett. Másnap az elszállásolásnál jókora kavarodás támadt. Emberhalál lett volna a vége, ha idejében közbe nem lépek. Az egyik század szemfüles legénysége elfoglalta a másiknak kijelölt istállót. A márványlapokkal kirakott, ragyogóan fehér falú, tágas boxokra osztott istállóban telivér angol és arab versenylovait tartotta a falu arisztokrata nagybirtokosa, míg a háború véget nem vetett úri kedvtelésének. A falu omlatag magtárába szorult század parancsnoka nekilódult, hogy kizavarja a versenyistállóból az illetéktelenül betolakodottakat. — Hinaus, verfluchte Schweinebande! — ordította. Ha szép szóval kezdi, rendre és belátásra hivatkozik, talán sikerül a csere, de hogy szinte poroszos gorombasággal disznócsordát emleget, és ezüstfogantyús pálcáját suhogtatja, a kipróbált vén bakák fejébe kergette a vért. Egy altiszt előbbre jött a kitárt ajtóhoz. — Mit ordibál velünk? — Ez az én századom helye. Mars ki innen, disznók! — Kicsodák a disznók? — nyomult néhány ember közelebb. Benn a versenyistállóban egyszerre megszűnt minden mozgás. Egy pillanatnyi mélységes csend után valaki hátul elrikkantotta magát: — Ohol ho! És nyomban háromfelől is csattogó visszhang támadt: — Ohol ho! Ohol ho! A tréfaként használt szó hirtelen veszedelmes, fenyegető csengéssel telt meg. A főhadnagy az oldalához kapott, és táskájából előrántotta revolverét. — Ne bomolj, főhadnagy úr! — ugrottam hozzá, és visszarántottam. Már az egész istálló harciasan oholhózott, és élő falként állt az altiszt mögött. Ha a főhadnagy beléjük lő, kész a veszedelem. Ami gyűlölet az évek alatt felhalmozódott bennük, utat tör: odarohannak hozzá, és halálra tiporják. — Megtanítom ezt a bandát! — rebegte falfehéren, de megérezve a veszedelmet, észbe kapott, és hátrált. — Pimasz csehek vannak köztük, raportra viszem őket! — Hagyd a raportot! Nem kellett volna őket így legorombítani. — Te vagy a hibás! — kente rám a bajt. — A te dolgod a rendes szálláscsinálás. Neked kellett volna kizavarni őket. — Engem raportra küldhetsz, főhadnagy úr, ha kedved tartja — vontam fel a vál- lam. — De te húzod majd a rövidebbet. Megtanulhatnád végre, hogy emberek vannak a kezed alatt, nem disznók.
