Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben

Tévedtem. A naponta küldött jelentéseimből könnyen megállapíthatták, hogy nem állok hadilábon a német nyelvvel, bizonyára annak köszönhettem, hogy megtettek az ezred szálláscsinálójának. Mindennap kora reggel elszekereztem a térképen kijelölt szálláshelyünkre, hogy ott a sötétedés előtt érkező ezrednek szállást biztosítsak.

Attól tartottam, hogy jócskán megizzaszt a feladat, és szégyenben maradok, ha nem végzem kellő gonddal, ám elég volt a községházán bediktálni az adatokat, s egy rövid óra múlva eligazítókat és pontos listát kaptam, ki és mi hová kerül, hol ütheti fel tanyáját az ezrediroda, melyik házakban helyezhetem el tisztjeinket, hol kap a legénység fedelet a feje fölé és szalmát éjszakára, hol találnak kutat a konyhák, helyet a trénkocsik, istállót a lovak.

Német rend és alaposság volt ez is, mint Huber „legénységi klubjának“ különös egészségügyi szolgálata a fecskendős herr feldvébellel.

Térképem elkallódott azóta, semmiféle feljegyzésem nem maradt az útról, de a visszapillantó tükör tiszta lapja neveket villant fel, tájak és terek, utcák és házak képét vetíti elém, emberek arcát és beszédét is, mintha csak tegnap szekereztem volna a novemberi esőben ázó Vogézek érdéin, Lotaringia északi és a Saar-vidék déli csücskén át Pfalzba, ahol Speyernél elértünk a Rajnához. Innen még tovább tartott az ezred menetelése Badenen át a württembergi Heilbronnig.

Szeszélyes cikcakkban hol északkeletnek, hol meg délkeletnek fordult a három hétig tartó, több mint háromszáz kilométeres út. Ha megpróbálom összerakni az emlékek apró szilánkjait, azt mutatja a kép, hogy életünknek gyilkos szakasza lezárult, nem üthetnek rajtunk „véres s ostoba feneségek“, a háború véres korma nem tapadhat ránk többé — a béke világától mégis irdatlanul messze voltunk.

Nyolc nappal azután, hogy elhagytuk a Meuse völgyét, a Morte homme árkait, Diedenhofen környékén, egy kisvárosban ért el bennüket a hír, hogy a németek is letették a fegyvert, és Compiégne-ben fegyverszünetet kötöttek az antanthatalmakkal.

Éjszakára a városka vaskohójának egyik főmérnökénél kaptam szállást. Zárkózottnak látszó, jó alakú, feltűnően magas férfi volt, és hallgatása mintha kiegészítette volna a munkáját hirtelen beszüntető üzem némaságát. Kevés beszédű volt a felesége is.

Huber elhozta az ebéd- és vacsoraporciómat, egy teli csajka sűrű gulyáslevest rengeteg hússal. A konyhájukon akartam felmelegíteni. Az asszony nem engedte, hogy bajlódjam vele. Hangjának kissé éneklő lejtése elárulta francia származását. Amikor tányérba akarta tölteni a levest, megkértem, hogy rakjon az ebédlőjük asztalára még két tányért. Ha nem vetik meg meghívásomat, tartsanak velem, a dupla porciómnak még a felét sem tudnám megenni.

Az asszony elpirult, nagyon szokatlannak találhatta meghívásomat.

— A legényének kell a leves.

— Öt ne féltsük, asszonyom — nevettem. — Élelmes fiú. Legalább olyan jól gondoskodik magáról, mint rólam.

— Ha megoszthatjuk önnel a sajtunkat, hadnagy úr, és iszik velünk egy-két pohárral a borunkból, megkóstoljuk ezt a fölségesen illatozó ételt — egyezett bele végül az asszony.

A közös vacsora barátibb hangulatot teremtett köztünk.

Vajon mi lesz a némaságba dermedt gyárral? Egy ideig nem lesz üzemben, aztán átállítják békebelire a termelést, világosított fel a főmérnök. Rengeteg a hiány, évekbe telik, míg pótolják a négyesztendős kiesést, és visszaszerzik a háború alatt elvesztett külföldi piacokat. Tudnom ikell azt is, folytatta magyarázatát, hogy ez az országrész ötven esztendővel ezelőtt francia föld volt. A porosz-francia háború után, hetvenegyben csatolták a Német Császársághoz. Nem kétséges, hogy a békekötéskor a győztes franciák visszakövetelik.

— Maguk itt maradnak? — tettem fel a kérdést.

A főmérnök meglepetve pillantott rám.

— A feleségem elzászi — felelte nagy sokára. — Ha ő itt akar maradni, maradok én is, amennyiben szükség lesz a tudásomra. Ebben különben nincs okom kételkedni. Mi, németek értjük a szakmánkat... Aztán, ha szabad így mondanom, az élet kényszerítő körülményeinek engedelmeskedni kell.