Irodalmi Szemle, 1971
1971/4 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben
és mégis egy árnyalattal más, nem sípoló és asztmás, mint Kari papáé, nem vakkan- tásból hörgésbe fúló, mint Kovács kápláré, hanem érdesen szaggatott, mintha álmában kemény, vastag szárú füvet kaszált volna. Csak a nevét ismerem, Gaspariknak hívják, de vajon paraszt-e vagy iparos, házas-e vagy nőtlen, mi él benne, milyen gondokkal küzd, s milyen rokon gondolatai lehetnek velem — arról sejtelmem sincs. Nem közöny ez, még kevésbé rangkérdés, csak még nem tanultam meg közel férkőzni az emberhez, meglátni a tulajdonságait és gondjait. Gasparik nagyot nézne, ha megmondanám neki holnap, hogy a pergőtűz, a mustárgáz, a lángszóró és a szuronyroham, a frontélet halált hozó ezer veszedelme bennem minden istenhitet eltemetett, s mégis válami hit él bennem. Hogy miben hiszek? Nehéz megmagyaráznom, magam sem tudom, csak valami alaktalan sejtés gyűrűzik bennem, hogy más jöjjön, valami jobb és emberibb, ami nem tűr háborút, megaláztatást és kegyetlenséget. El kellene mondanom Gaspariknak az én költőm imádságát. Bizonyára erős visszhangot verne benne, ha nem értené is meg úgy, mint imádságoskönyve vigasztaló Versezeteit. Uram, háborúból jövök én, Mindennek vége, vége: Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a Béke. Nézd: tüzes daganat a szívem S nincs, ami nyugtot adjon. Csókolj egy csókot a szívemre, Hogy egy kicsit lohadjon. I / . ' ": --l El kellene azt is mondanom, hogy amikor a költő ezt imádkozta, nem volt öldöklő háború, de ő megálmodta. És álmodott Illés népéről, akiket az Űr „nagyon sújt és szeret“, akiknek „tüzes, gyors szíveket ad“. Fiatal, tapasztalatlan fejjel azt hittem mindig, elég lesz, ha az emberek arcára nézek, és mindent elárulnak: jóságot és gonoszságot, részvétet és közönyt, s könnyű lesz megértenem őket, felismerni, kiket mondhatok társamnak és barátomnak, s kiktől kell óvakodnom. De ez a nap, szabadságunk első napja is arra intett, hogy minden ember egy külön világ, s az a világ rácsok mögé van zárva, és nem találom meg a rácsok kulcsát, ha ilyen hűvös és tartózkodó maradok. Reggel Huber, az új legényem, egy csajka forró feketét és frissen sült kenyeret hozott. Kevéssel azután, hogy sikerült Kari papát a hinterlandba menesztenem, Huber gondjaira bíztam a holmimat. Mialatt kávémat ittam, Huber vigyorgó képpel elújságolta, hogy este, míg én a moziban szórakoztam, két sváb komájával ő is elmulatott. Egy eldugott utcában legénységi klubot fedeztek fel. A klub — ha hiszem, ha nem — bordély a javából. A madám helyett egy jámbor képű, kövér feldvébei igazította őket a lányokhoz. Kicsit öregek voltak azok a lányok, de értették a dolgukat, németül is elgagyogtak velük, bár a „klubban“ udvarlásra nem volt szükség. — Böjtje lesz a mulatságotoknak, Huber. — Nem lesz, hadnagy úr. A herr feldvébei gondoskodott róla a fecskendőjével. — De a tetveiteket ott hagytátok. — Egy fia tétünk nincs. Még a hátsónkat is megvizitálta a herr feldvébei. Tökéletes ez a német rend. Nem szálltam perbe Huberrel: igaza volt. Három napig vesztegeltünk Longwyban. Parancsnokságunk hiába tárgyalt a németekkel, nem kaptunk vasúti kocsikat. Űk még nem kértek fegyverszünetet; a front ellátását nagyon megzavarná, ha szerelvényeket adnának. Ha nincs türelmünk várni, egész trénjével és ágyúparkjával az országutakon kell elindulnia a hadosztálynak. Harmadnap reggel küldönc jött értem: siessek azonnal az ezredparancsnokságra. Mi bajuk velem? Rám bíztaik egy nagy frontszakaszt, századparancsnokká léptettek elő — csak nem akarja az öreg már most valóra váltani fenyegetését, és valami ostoba büntetést mér rám?
