Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben

a hátizsák terhe, a Manlicher, a derékszíjra akasztott lapát, a gázálarc és kézigránát

— szigorú parancs jött, hogy egyetlen töltényt nem szabad elhagyni, teljes fegyverzetben, harcképesen kell elhagynunk az állást — és senki sem vétett a parancs ellen, olyan nagy volt az öröm, hogy az ezerszer megátkozott árkokat, a bűzös fedezéket élve elhagyhattuk.

Reggel az egyik pihenőn még akadt egy kis ijedelem. Amerikai repülőraj szállt el felettünk, és géppuskákkal próbált rendet vágni köztünk. Szerencsére a védett hegyoldalban nem ereszkedhettek le túl közeire, a tüzet is hiába szórták, s mi is feleslegesen pazaroltuk a golyót. (Manlicher fegyvereink és karabélyaink pótolták a hadi- technikában akkor még nem használt légelhárító ágyúkat.) Ez az utolsó haditett, s hogy egyetlen sebesülés nem történt, friss erőt öntött az egész csapatba, és parancs sem kellett, hogy énekszóval marsoljunk tovább, mintha lakodalomba indultunk volna.

Hát igen, a háború rettentő zűrzavarában legfontosabb a szerencse. Van úgy, hogy egyszer odatapad az ember lábához, aztán el sem hagyja, mint hű kutya, a gazdáját. De ez rossz hasonlat. Mert a kutyát a hála köti a szőrét simogató, a. füle tövét megvakaró gazdához, a szerencse meg vakvéletlen dolga.

Sohasem játszottam lutrin, sorsjegyet se vettem soha, bálokon a tombola elől megfutottam, s mostanában egyetlen lottószelvényt nem töltök ki. A nagy nyereményt hosszú sorozatokban kifogtam. Ott Verdunnél egy karcolás nem ért, az őszi esőkben még a nátha is elkerült, akár egy évvel korábban a Piavénái, ahol minden ázott és csörgött, fentről és lentről ömlött a víz, hiába deszkáztuk be körös-körül a kavernák falát, szivaccsá lett az ember, bakancsa és kamáslija csuromvíz, a nadrágszárába csapott a jéghideg lé, ha rosszul lépett, és lába alatt megbillent a palló.

Longwyt most nem láttam olyan elnyűtten szürkének, mint hat héttel ezelőtt, amikor leszálltunk a sedani vonatról. Lehet, hogy a csapatnak vidámságában is áhítatosan ünnepi hangulata okozta, amely ellenállhatatlanul elkapott, és magával ragadott. Körülöttem senki sem gondolt rá, hogy a szabadság első napját hangos szóval, harsány énekkei üdvözölje; az öröm inkább a lelkekben áradt szét melegen, s ott csillogott a borostás arcú, a sok rossz ételtől, éhezéstől és félelemtől elgyendült emberek szemében, mint valami jótékony láz, amely egyszerre eltöröl minden bajt és gondot.

Ákost kerestem, hogy megosszam vele örömömet, és akkor tudtam meg, hogy lábsebével a hadosztály tábori kórházába vitték, és onnan talán már hazakerült.

Egy hombárszerű emeletes ház falán megpillantottam Psylander hódítóan elegáns fejét, Ásta Nielsen csupa csont arcát és démonian csillogó szemét.

Esztendőkkel később megírtam, milyen pezsgő örömmel töltött el az ácsorgás, milyen jó volt szemezni a mozipartnerre váró csinos francia lányokkal, és örülni minden csekélységnek, most annak, hogy a csepergő eső elállt, szemben a mozival egy szakállas bácsi a vargamfihelye előtt pöfékel, és nagyokat köp az utca sarába. Váratlan ajándék ez a mozi, ízelítő már a ránk váró békevilágból. Psylander kábító eleganciája jelzi, hogy az életünk nagyot fordult, vége a kínzó és félelmes napoknak, a soha be nem vallott, de eltítkolhatatlan örök rettegésnek, hogy most orvul, láthatatlanul ránk csap a gázhalál, vagy egy gránát szétvágja a fedezék hullámbádog tetejét, és húsunk cafatokra szakad a szabadulás előtti utolsó órákban. Hogyan is felejteném el az utolsó hét veszteségeit: három emberem szemét marta szét a Gelbkreuz, de vége a vérnásznak és tornak, a modernnek és humánusnak mondott világ százféle nyomorúságának. Reggel még a fejünk fölött keringett néhány repülő, és szórta ránk a tüzet, de itt már civil ruhás polgárok közt vagyunk, színes szoknyák széle libben a szélben, játszó gyerekhad hangja csapódik szét, mint könnyű füst: ez már visszavonhatatlanul a béke; ma délután forró vízben megmosdottam, éjszaka ágyban alszom, párnával a fejem alatt, és holnap továbbvonulunk az otthon felé.

Az egyik pihenőn, már Longwy közelében, imádságoskönyvet láttam egy emberem kezében. Durvára faragott, agyagsárga arca, barázdás homloka és szemének mély árka arról besžélt, hogy végighurcolták a szenvedésnek sok stációján. Kenyérzsákjában őrizhette a könyvecskét, és nagy ritkán elővette, ha magában volt. Talán perelt az istenével, hogy ilyen sorsot mért rá? Vagy jámbor volt, alázatosan meghajló, lélekben görnyedt, aki a szenvedésben és csapásokban isten kezét látja? Hat hétig élt a közvetlen közelemben, éjszaka hallottam nehéz lélegzetét, olyan volt, mint a többieké.