Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Pašiaková, Jaroslava: Németh László

Ez a kettősség legtipikusabban az értelmiséghez való viszonyában tükröződik. Az Új világi rend (Németh László Kiadatlan tanulmányok, I., 433] című cikkében így ír az értelmiség feladatáról — s a cseppet sem ideális valóság felett érzett csalódásáról: „A Tanú-nak már az első számától kezdve egy új nemesség nevelését tűztem ki célul. ... Az írástudó embert jelentett, akinek a kezében toll van, s a tolla előtt papír. Az írástudó azért vette a tollat, ezt a nagy szertartáspálcát a kezébe, hogy a papír törvényeit betöltse. Az ő személyében az emberek egyik kis része ismerte ezeket a törvényeket, ezek voltak a beavatottak, a nagyobb része nem ismerte, ezek voltak a profánok. Az írástudó azzal, hogy tollat vett a kezébe, kivált a profánok közül, csodáitatta magát velük, de felelősséget értük nem érzett, felelősséggel nekik nem tartozott... Nagyon is protestánsnevelés voltam ahhoz, hagy pap és profán közt a különbségtevést elfogadjam. Az Isten előtt' a protestáns felfogás szerint nem az a pap, aki misézni tud, hanem aki az Istentől legmegszállottabb életet éli. Az ember mértéke előttem nem mesterség, hanem az emberiség; s ha tartozhattam valamiféle rendbe, szektába, az nem azoké, akik írni tudtak, hanem akik emberek tudtak lenni. S mert elsősorban ember akartam lenni: érdeklődésem elől is eltoltam az irodalmiság ablakát; az egész határt, az egész életet néztem, az egzisztenciális kérdések izgattak s nem az irodalmiak. A tollat úgy fogtam meg, mint az evőkanalat vagy feleségem kezét. Amíg fogtam, magamhoz igyekeztem méltó maradni, s nem a papiroshoz. A mű csoda volt, mint ahogy csoda volt a gyermek, akiben a csók megsokszorozott, de mint ahogy nem lettem kuporgató szülő, aki gyermekéből akar urat nevelni, nem lettem művész sem, aki művéért önmagát feláldozza. Érdeklődésem, rokonszenvem, felelősségem iránya, éreztem, kizár az írástudók közül; de hová, milyen nem létező rendbe taszított, nem láttam. Magamért, a hajlamaimért, a szellemiségnek ezért az új típusáért lázadtam fel, amikor a Tanút megcsináltam. Ma már tudom, hogy az egyén lázadása a kor szükséglete volt.“

Igen, Németh sosem tudott beletörődni népe szellemi vereségeibe, de erre nem is volt szükség. A harmincas évek első felében meghirdeti a „kivonulás erkölcsét“, s műveiben azt a „hősi reménytelenséget" kezdi magasztalni, amely a magányt elviselhetővé teszi, sőt beteljesíti. Abban az időben talán olyasvalamit érzett, mint az Iszony Nellije: „Olyasmit éreztem, hogy az is lehet szép: egyedül lenni a világban. Az ember tesz és nem érti senki, föláldozza magát és nem veszi észre senki, boldogtalan és közben olyan kemény és ragyogó, mint feje fölött a csillagok.“

Németh ugyanis megértette, hogy az Űj Szellemi Front 1935-ös fiaskójával a magyarság újabb történelmi pillanata vált kilátástalanná: „A magyar koncepció — mellyel életünket és államunkat akartuk újra szabni, az 1935-ös eseményekkel elszalasz'totta az alkalmas percet; szóltunk s a hazai burleszken túl a világtörténelem morgása felelt. Még nem volt világos, hogy ki lesz sorsunk gazdája, de az világos volt, hogy a magunkban kiérlelt eszmék nem" (Az utolsó kísérlet tervrajza).

S ha ezek után azt hinnénk, hogy Németh annyi látszólagos vereség után, a szellemi közeledés nagy kísérleteivel, a magyar társadalmi élet demokratizálásának a tervével s a „minőségi szocializmus“ elméletével a háta mögött — feladta a harcot, természetesen tévednénk. Németh továbbra is — és máig — hű maradt önmagához, szándékaihoz, meggyőződéseihez, s azokat egyre gyakrabban epikai és drámai művekben fejezi ki.

Nem kell hát félteni a látszólagos bukásoktól. Mint Sziszüphosz köve, a hatalmas Németh László mű is visszagurulhat még néhányszor a kritikai értékelések lejtőjén, de Közép-Európa kincsestárába már visszavonhatatlanul beletartozik.