Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Pašiaková, Jaroslava: Németh László

Fučík felismerte, hogy Šalda azért van „egyedül“, mert „az élen jár“. Hasonlóan ír Salda magányáról J. L. Fischer is: „Tévedés lenne ezt (ti. Salda magányát, J. P.) a bármiféle felzárkózást kizáró szélsőséges individualizmus eredményeként magyarázni. Egyszerűen nem volt hová felzárkóznia. Az alkotó szellemeket oly gyakran üldöző társadalmi magány, a lehető legnehezebb sors, ami csak elérhette, lett az osztályrésze ..." — De a költő J. Hora épp Salda példáján próbálja bizonyítani, hogy „az egyéniség és a szocializmus nem zárják ki egymást, sőt, éppen ellenkezőleg: kiegészülnek egymás által". Szerinte Salda „csak azért magányos remete, mert nem találkozott magához illő, vagy az ő hangján szóló egyéniséggel..“

S a kitérő után térjünk vissza Németh Tanújához.

Németh Tanúja felhívás egy újfajta tájékozódásra, a „védekező szellemi humanizmus" magatartására. 0 is át van ugyan itatva azzal a heroikus pesszimizmussal, amely a magyar művészek többségére annyira jellemző, de ő ebből a pesszimizmusból, ha nem is forradalmi, de erősen konstruktív szemléletet kovácsol. Az Új nyelvtanokra című írásában (1932—33, 127—128J a szomszéd népek nyelvének tanulására ösztönöz:

„Csehül tanulok, románul, szerbül, lengyelül..., s ide oda levelezek, hogy a tót, cseh, román viszonyok felől tájékozódjam. Az irodalom osztozkodni kénytelen, az új nyelvtanokból egy új szenvedély bontakozik ki: új mohóság, mely régi mulasztást pótol. Az irodalom a világlátás, a vándor-évek szenvedélye volt, s most szólogatni kezd a kötelesség. Ideje, hogy szétnézzünk a házunk táján, patrióták legyünk! Cseh, szerb, román és patriotizmus? Igen! A nemzet nem föld, hanem egy történelmi rendeltetés s a történelem nagy igényei összeparancsolnak kicsiny haragosokat. Cseh, szerb, román, német: ellenség, tanítja a régi patriotizmus, én azonban a Rajnától az orosz határig az etnográfiai és nemzeti sérelmek fölött egy új vállalkozás körvonalait látom, mely testvérré teszi az ellenséges népeket... Nagyobb feladat az, mint bármi, amit a nemzet írhat elénk s konkretebb, közelibb, mint amit az emberiség parancsol. A történelem súlypontja itt van most... Közép-Európa nem olyasvalami, ami megvan, hanem olyasvalami, amit meg kell csinálni."

S egy újabb analógia: minden bizonnyal nem véletlen, hogy a szlovák Milo Urbant ugyanebben az időben ilyen gondolatok foglalkoztatják (idézi Szalatnai Rezső: Megjegyzések a csehszlovák-magyar szellemi együttműködésről — Magyar Figyelő, 1934): „Ma a legjobb úton vagyunk, hogy 2—3 évtized múlva Magyarország terra incognita legyen számunkra. Iskoláinkból olyan generációk kerülnek ki, amelyeknek fogalmuk sincs a magyar nyelvről, a magyar irodalomról. Nemzetiségi szempontból ez talán természetes, de nem lehet természetes kulturális szempontból, annál is kevésbé, mivel már a Magyarországgal való szomszéd helyzetünk több tekintetben egymásra utal bennünket."

Németh azonban nemcsak nyelvi stúdiumokkal foglalkozik, igyekszik minél alaposabban megismerni a szomszéd népek pszichikai sajátosságait s a történelmi egyezéseket és eltéréseket is. Lássunk egy sokatmondó példát!

A Tanú (1934) Két irodalomtörténet című írásában összehasonlítja a berlini Farkas Gyula magyar irodalomtörténetét Arne Novák brünni professzor cseh irodalomtörténetével. (Az utóbbi a Liteiatur dér Slawischen Völker kiadásában jelent meg.) A cseh irodalom feldolgozását jóval magasabbra értékeli, habár Novákot nem tartja különösebb irodalmi tehetségnek. Az értékelésnél fontosabb azonban, amit az összehasonlításokból leszűr: „Mint történelmi kontrollkémcső áll mellettünk a cseh irodalom története, megmutatja szerencsétlenségünket és szerencsénket, heroizmusunk túlmunkáját s vétkeink mulasztását. De nemcsak történelmi kontroll ez az irodalomtörténet, karak- terológiai is... A cseh irodalomban jóval kevesebb a nemzeti tragikum s jóval több az értelmiség. Ha a magyar irodalom a lírikusok irodalma, a cseh a literátoroké... Annál gyakoribbak ebben az irodalomban az életbölcs realisták, a falusi magányukban kotló, vagy filozófussá érő kisnemes vagy parasztfiúk, a világjáró polihisztorok, a nyelvész költők s a könyvtárakból kibúvó regényírók. A nemzetek erényeikkel nyúlnak föl a nemzetközibe s a puszta tény, hogy az Európában utazgató cseheknek Comeniusra, nekünk pedig Petőfire kell hivatkoznunk, egy összehasonlító jellemrajz rövid foglalata."

Az ilyen s hasonló felismerésekből kiindulva Németh újra értékeli Magyarország helyzetét is az újra felosztott Európában. Már nemcsak az egyén, esetleg az egész értelmiség felelőssége érdekli a nemzettel szemben, továbbmegy: megkísérli körvo