Irodalmi Szemle, 1971
1971/4 - Pašiaková, Jaroslava: Németh László
Jaroslava Pašiaková Németh László Németh László egyénisége izgató és vonzó nemcsak a magyar olvasó, hanem azon nem-magyarok számára is, akik valaha gondolatai mágikus hatókörébe kerültek. Ha röviden akarnám Némethre találásomat Jellemezni, legelőször is arról kellene beszélnem, hogy mi hökkentett meg benne leginkább: szokatlannak találtam a magyar irodalomban ezt az erősen racionalista s talán épp ezért annyira pesszimista (vagy inkább szkeptikus] szellemet. De lehet-e Németh László erkölcsfanatizmusa s az általa szellemi nemességnek nevezettek személyes felelőssége idegen annak a számára, aki, ha nem is megfogalmazva, de szintén hasonló hagyománynak, a középkori prágai Prédikátor gondolatainak örököse?! (J. Pašiaková, e cikk szerzője cseh nemzetiségű. Szerk.J Persze, Németh László műveinek alaposabb tanulmányozása nyugtalanító kérdéseket is felvet: hogyan egyeztethetők össze az író által sürgetett társadalmi reformok a nevéhez fűződő sajátos „fajelmélettel“; hogyan kell értelmezni Németh szélesebb érvényű hazafiasságát, a kis nemzetek „kultúr-európaiságát“, ha az általa hirdetett elméletet egyrészt a „nagyok“ támadókedve, másrészt az intolerancia jellemzi. De ez a két jelenség egyenes ellentétben áll Németh alap-mondanivalójával, a „védekező szellemi humanizmus“ gondolatával is. S minden probléma újabbat szül: nem elégedhetünk meg azzal az egyszerű (s egy kicsit felületes) megállapítással, hogy Németh Lászlóban a humanizmus olyan újkori apostola született meg, aki az európai humanitás két fiaskója között segítségért kiáltott, és mentette a menthetőt; el kell ismernünk, hogy a benne fellépő gondolkodó egészen újféleképpen értelmezi a század értelmiségének felelősségét mindazért, ami ezen a világrészen az utóbbi évtizedekben történt. Németh a „szellem újkori vallását“ hirdette, de az érvei, amelyekkel ennek a „vallásnak“ az életképességét bizonyította, racionálisak és realisták voltak, s ami még fontosabb, nem „légüres térben“ keletkeztek. Németh mindig a múltba nyúl érvekért s — főleg a XIX. század különböző dilemmáit újra elemezve — intő analógiákat hoz fel a történelemből. S nemcsak a történelemből. Sok Némethéhez hasonló gondolatot találunk például Szabó Dezső publicisztikájában is. Főleg ami az író feladatát a nemzettestben s a nemzet céljait Európában illeti. Természetesen Németh László küldetéselmélete lényegesen eltérő Szabó Dezsőétől, hisz alapvetően eltérő volt a két író alkata, s a kiindulópontjaik is. A robbanékony, dinamikus és lényegében értelmiség- és észellenes Szabó Dezső egészen máshol kereste „misztikus fajelméletének“ a gyökereit. Az ő egyszerű emberének „rasszizmusa“ egyfajta parasztkultuszba (különösen a székelység kultuszába) torkollik, s valami egészen különös arisztokratizmussal keveredik, de végeredményben még ez is inkább védekező, mint támadó rasszizmus. Semmiképpen sem az „Übermensch“ ideológiája. Ha található is benne valamiféle arisztokratizmus, sokkal inkább a szegények arisztokratizmusa az, olyanfajta büszkeség és sértődékenység, amelyről Németh László a Széchenyi- drámában azt írja, hogy „a szegény ördögök nemeslevele". Az így értelmezett fajiság, amint később látni fogjuk, Németh László műveiben „védekező humanizmussá“ nemesedett. Németh László is, aki ugyan jóval pesszimistább, de ugyanakkor körültekintőbb és racionalistább Szabónál, a tettet tartja az élethez való igazi viszonynak. A gondolatnak tettben kell megnyilvánulnia, a cselekvés a gondolat
