Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Rákos Péter: A fiatal Németh László

a műnek, hogy olyat közölhet, amit írója e mű nélkül sosem közölhetett volna. Remek az a mű, amely írója nélkül is megél." (Uo.)

Mindezeket, nem győzöm hangsúlyozni, a fiatal Németh László írásaiból tallózgatom össze minden fáradság nélkül. Megint egyszer, s talán több joggal, mint sok más esetben, elmondhatnánk: ha ezt annakidején világhírű írókra alkalmazva világnyelven közli a világgal, úttörőnek, mai áramlatok egyik legelső kimondójának számítana, s őt idézgetnék ma bőségesen oktatók, disszertációk, irodalomtudományi antológiák. De ezt csak mellesleg említjük. Németh László a magyar műhelynek kötelezte el magát. A Kiadatlan tanulmányok első kötetében ez éppúgy kiforrott már, mint alkatának összes többi meghatározó vonása. Persze a magyar műhely, állítottam egyszer, nem az elkülönülés féltékeny és mogorva céhe. A bizonyítékok, melyeket akkor kezem- ügyében levők írásaiból keresgéltem össze, most bízvást elkallódhatnának: a Kiadatlan tanulmányok első kötetében megannyi újabbra bukkanok. A dzsentri felelősségéről szóló írásában az erdélyi románság némely prókátoraival vitázva 1935-ben vágja szemébe a trianoni Magyarországnak. „... vádolom, hogy a tizenhat év alatt sem tudott olyat teremteni, amire odaátról bizakodva és büszkén nézhetnének" (495. l.j. Ha valaki, hát Németh László, s lám, jókorán, amikor még kevésbé volt könnyű okosnak lenni, arra tanította olvasóit, ami a nacionalizmus leghatékonyabb ellenszere: a magunk portája előtt való söprögetésre.

Persze: hiszen egy kemény társadalomkritikai okfejtés során írta le a fentebbieket, a társadalmi szempontot magától értetődően helyezve a nemzeti fölé. Szinte tetten érhetjük itt a Németh László körül korábban oly sűrűn burjánzó félreértések stiláris gyökereit: hogyan szólal meg a szavak magyar pátosza mögött a magyar glóbuszon túlnéző szociális keserűség elsődlegesebb pátosza: „Csak egyet nem lehet" — leckézteti meg a felhördülő Névtelen Dzsentrit — „erre az írásra nem magyarként, hanem dzsentriként indulni jel." (459. 1.) A szociális keserűség Németh Lászlónál, tudjuk, igen hamar szocialista elgondolásokkal párosult. A Kiadatlan tanulmányok első kötetében olvasható, hogyan fogadta Németh László 1936-ban a Korunk „testvérhangját": „Magyar reform nincs és nem lehet. Országunk, melyet én egy korszerűbb szocializmus kísérleti gócává szerettem volna tenni, szocializmus és fasizmus jelentéktelen csataterévé vált. Hogy én e csatában csak a szocialista oldalhoz húzhatok: eldőlt évek előtt már, amikor a fasizmusokon még jóval több „huszadik századi“ máz volt, amellyel magukhoz csalhattak. Ma, amikor a fasizmusok lelke leplezetlenül áll, a meghiúsult reform nem a szocializmus oldalára dob, hanem a szocializmus oldalán talál" (526. l.j. A gesztus természetesen nem teljes, ha elhallgatjuk az író fenntartásait: 1936-ban — már 1936- ban — az idézett sorok folytatásaképpen feltette a kérdést: .. földi üdvösségem attól függ: ki tud-e tágulni akkorára a szocializmus, hogy az ilyesfajta emberség, mint az enyém, vizeiben elkeveredhessék?“ (526. 1.).

Ezt a tépelődését mindenesetre 1968-ban nyomtatták ki újra az író szocialista társadalmi rendű hazájában, s részben ez is válasznak tekinthető. Körülbelül ugyanekkor határozhatták el műveinek nagyszabású, tizennyolc kötetes, azóta már sorjázó kiadását. Az az érzésünk, hogy Németh László, aki annyit vitázott, bizonyos értelemben vitán felüli íróvá lett. Persze csak bizonyos értelemben. Nagy írókhoz a problémák éppúgy hozzátartoznak, mint a bizonyosságok. Németh zsenije, habár az általa tisztelt és csodált Adyétól eltérően minden szilajságtól mentes, józan és tanáros módszerességű, mégsincs érdesség híjával: megvannak benne a zsenialitás szokott ismérvei, a kritikusi házsártosság, az író és gondolkodó hivatásbeli gőgje, finnyássága, makacssága. Az ilyen szellemek diadalmenete ritkán csöndes és incidensek nélkül való. (Akik művei olvasása után kerülnek hús-vér közelébe, nyilván mindig elcsodálkoznak a fentiekkel párosuló emberi és polgári szerénységén, majdhogynem bizonytalanságán.) Nos, végezetül is azt mondom: mindez benne van már a fiatal Németh László tanulmányaiban. S így levonhatom a kézenfekvő végkövetkeztetést: az író, aki fiatalon is ennyire érett volt, érettségében is szükségképpen fiatal, mert nem távolodott messzire fiatalkori önmagától. Nem afféle szónoki fogás hát jubileumi ismertetésem címe: a fiatal Németh Lászlót jellemezve a ma ünnepeltet is köszöntőm, sokadmagammal várva a kiadott kiadatlan tanulmányok után a még megírandó kiadatlanokat.