Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Rákos Péter: A fiatal Németh László

történelmi távlatunk s terjedelmes, körültekintő Szabó Dezső-monográfiánk, amikor Németh László a harmincas évek közepe tájt már összegezni tudott. Lesújtóan: „Ennyi egy fényes szellem roncsa! Egy sok fele érdeklődő, scfcat gondolkodó és érző emberből az indulatnak ezeket a sztereotipiáit hagyta meg az idő!" (220. 1.). De ugyanakkor csalhatatlanul ráhibázva az érem másik oldalára: „... a vak düh világtalan látomásaiban is megérezzük a nagy természetet. Ki tudta irodalmi sérelmeit ilyen tájviziókká dagasztani?" (Uo.). Azaz, summa summarum: „Elhibázott élet, de egy kötetre való védőbeszédet lehetne írni mellé“ (uo.). Honnan tudhatta már a harmincas évek első felében, hogy meddő dolog Füst Milán igazi jelentőségét, „reprezentatív“ teljesítményét a jövőtől várni: „En azt hiszem, Füst Milánnak ez a reprezentáns műve rég megvan, első verskötete az, melyre már tíz év előtt úgy emlékezett vissza, mint egy alig hihető csodára, amely másik tíz év előtt mégis ővele történt“ (276. 1.). S lehet-e nem csodálni pompás és szemünk láttára beigazolódott prognózisát a kezdő Illyés alighogy szárba- szökkent lírája alapján: „Iszonyú tölcsérben örvénylünk az elkerülhetetlen halál felé, s lehet, hogy e költő számára... e közös tölcsérnek a szűkülő iszonyata lesz az az élménye, amely őt mint művészt elményíti és befejezi“ (146. 1.).

Ez bizonyára elegendő példa, s játék volna szaporítani. De nézzük ehelyett, hogyan kezeli a fiatal Németh László az irodalom íróntúli, általánosabb és elméletibb kérdéseit. Egy irodalmi lexikon örvén eltűnődve a klasszikus és modern irodalom szintézisének a sajátos problémáiról, egy odavetett mondata ismét telibe talál: „A klasszikus irodalomból azok hiányoznak, akik a modernben a leghangosabbak: a nem oda valók“ (92. 1.). A humán és természettudományos műveltség szintézisének hirdetője, a matematika rajongója, a biológiai szemlélet bajnoka 1932-ben — már 1932-ben! — bámulatos szabatossággal körvonalazza az irodalom és az irodalomtörténet megsérthetetlen sajátosságait: „Nem lehet azt mondani, hogy van gazdaságtörténet, van társadalomtörténet s van többek között irodalomtörténet is. Aki a kohászat történetét írja meg, történész marad, aki irodalomtörténetet ír, nem történész többé, hanem irodalomtörténész" (249 .1.).. Egy Németh László-i villanás Szerb Antal irodalomtörténetéről — annakidején! „Szerb könyve »kocsány-irodalomtörténet«, arra vigyáz, hogy az európai irodalom fájáról le ne szakadjunk. Ma olyan szelek fújnak, hogy erre a kocsányra nem árt vigyázni. De azért a »magra« sem szabad haragudni.“ (327. 1.) És nyomban tudta: „A legjobb magyar irodalomtörténetet ő írta, de ez a legjobb sem tette fölöslegessé a következőt“ (uo.). Mi juthatott el Németh Lászlóig 1931-ben a szovjetorosz formalizmusból, hol volt még strukturalizmus, New Criticism, hol az irodalomelmélet mai nyugtalan hánykódása, hogy az irodalmat a társadalomtól függővé is, önállóvá is tegye, amikor — már 1931-ben! — Németh László megírja Ars Poetica című krédóját: „A tehetség minden írói törekvést igazol, tanította a szabadelvű esztétika. Féligazság, mert az írói törekvések értéke ennek ellenére is nagyon különböző...“ (137. 1.). A tehetség kevés, meg kell nézni, mire tesszük fel a tehetséget — mi más ez, mint az írói elkötelezettség axiómája, s most figyeljük, milyen könnyedén erőszakos egyszerűsítés nélkül fűzi hozzá a specifikumot: a tehetséget nem lehet ám akárhogyan feltenni, „a szellem határköveit nem lehet büntetlenül kidobni. Minden közlésforma tilalom is: engem csak erre használhatsz... A művészettől is elsősorban azt kell várni, amit csak a művészet nyújthat. Minél több csak művészettel megközelíthetőt nyújt a mű, annál nagyobb általános szellemi értéke is... A vegytan irreverzibilisnek nevezi azt a folyamatot, amely visszafelé nem folyik le. Két összekerülő elem egyesül, de önként nem bomlik szét. A műalkotás ilyen irreverzibilis folyamat: a műben egymás felé áramló elemek úgy forrnak össze, hogy szétbontani őket többé nem lehet: magasabb egység keletkezett... A műremek írójától, írója tapasztalataitól, eszméitől sőt szándékától függetlenül valami olyan profán eszmék nyelvére visszafordíthatatlan művészi eszmét fejez ki, amely mindörökre annak a műalkotásnak a szelencéjében marad... A műalkotás: jól előkészített varázslat. Elvarázsolja a műbe sodródó elemeket: a szó elveszti szótári jelentését, a modell megsemmisül a hősben, az eszméket új sugárkör özönli körül. Mi varázsolja el ezeket az elemeket? A műben szövődő kapcsolatok. A mű nem sorakoztat, hanem kapcsol. A műben semmi sem marad magára, hanem minden valami más rész felé mutat. A mű sokszorosan rendezett élet. Minél magasabb- fajta ez a rend, minél sűrűbb a kapcsolatok delej-hálója, annál több reménye van