Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - FIGYELŐ - Kulcsár Ferenc: Isteni színjáték (Edgar Lee Masters: A Spoon River-i holtak)
bút“ eszmeállapottól kezdve a létkérdéseket feszegető átokzengésen — „Kemény vakság a szemre üljön, / selyem süketség, csonka nyelv kell itt..— keresztül ott súlyosodik igazán, ahol az esztétikai gyönyörködést felerősíti a mögöttes. A mítosz itt már túlmutat a ráció határán, a kimondhatatlan megérzése meg nem érezhető kimondhatatlant szül: Holt kő. Elő bőr. A tér teste. Falon túl én, falon innen te. Döngetjük szemmel, ököllel, szóval, Ami átszáll: egy kiáltás, egy sóhaj. (Négy sor a falról) Megszenv^fcttség, összekuszált szálak, nemzetiségi bonyodalmak. Az ötvenes évek végső elhidegülésének előjeleként ott az a négy sor, amely majdnem húsz évvel előbb íródott, mint a fent idézett költemény. A kettő hasonlatossága mégis könnyen kitapintható. Ugyanaz a versmag gyökerezik mindkettőben. Az egyetlen lehetséges harc a lélek harca, a körömmel, foggal védett megmaradás. Annál súlyosabb a jóslat, minél áttételesebb fogalmakban jelentkezik: A villámot s a vészt nem a sors adja, hervadt virág az igazi haragja. És rettegi a vers, a szem segédje, az illat-vérbe mind mélyebbre lépve. (Harag) A versmodell nem közeledik a valósághoz, a lírai én felszabadítása képzeletszerű álomvilágban történik. S amennyire távoli a jelzésekben dokumentált vízió, olyannyira több az áttételes, a csak sejtés útján megjelenített valóságanyag. Ami ebben a lírában minden egyes sornál szembetűnő, az a feszes fogalmazásmód. Keményen koppannak a szavak, a ki nem mondott csönd is gazdag asz- szociációs tartalmak elindítója. A költő szavaival: benne „fehéren izzik a vers“. A vers, melynek röppályája nem vagylagos, hanem a legprecízebben kiszámított, hiszen törvénytevő ereje is ebben rejlik: „Versem a fákat borzoló / széllel süvítik: Kegyelmezne, / de nem állhat: kilőtt golyó“ (Vers). Az elején már említett szép szonettkoszorú, a Máglya, a testi-földi szerelmet emeli a már szinte valótlan magasság csillagködébe, a szerelmi aktust eggyéolvasztva az egymásrautaltság hiányérzetet sokszorozó és azt feloldó kettőségével. S ami Ács másik legnagyobb szerelmét, a költészetet illeti, annak is megadja a kellő tiszteletet. A főhajtás az 1967-es év nagy halottainak — A. Grad- niknak, T. Arghezinak, C. Sandburgnak, Kassák Lajosnak, Füst Milánnak, V. Pet- rovicnak — szól, akiknek élete és költészete befejezettségükben még grandiózu- sabb, s az ugyanazon hullámhosszon való gondolkodást bizonyítja a hat költő egy-egy verséből kiemelt idézetre visszafelelő „példa“. Ács költészete állja a tűzpróbát, a mennyiségileg nem számottevő vers sokkal súlyosabb, esztétikailag egységesebb egészbe áll össze, mint azt első olvasásra gondolnók. A groteszk hang (Kleofás bölcsköpései stb.) nemegyszer megtéveszthet, a „forradalmár kertjében kapálgat" hangulat töbszöri ismétlése gondolkodóba ejtheti a társadalom változásaira másképpen reagáló olvasót. De az is megértheti ennek a lírának a mondanivalóját, aki csak az ember felől közelít hozzá. Mert az embert nem plakátszerűen, hanem gyötrődéseiben, örömeiben, vívódásaiban és kétségeiben ábrázolja. (Fórum Könyvkiadó, Ojvidék, 1968.) Szakolczay Lajos isteni színjáték (Edgar Lee Masters verseiről) 1 „Forogj, őrült világ!“ „Úgy szomjaztam a szerelemre! / Olyan éhes voltam, élet!“ „Forogj, őrült világ!“ „Úgy szomjaztam a szerelemre! / Olyan éhes voltam, élet!“ „Az ember élete néha elrákosodik, mivel rúgják és mindig csak rúgják, /egyszerre nagy rózsaszín degesz van belőle,/ mint a csomó a kukoricaszáron.“ „És épp ahogy felálltam, hogy most majd beszélek, / a kislányom ott ült az első sorban — / a kislányom, aki vakon született! / A többi mind sötétség.“
