Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - FIGYELŐ - Kulcsár Ferenc: Isteni színjáték (Edgar Lee Masters: A Spoon River-i holtak)
„Mert rajta van a jel, hogy almatolvaj, / hát az lesz a gyerekből, ami lett.“ „Akkor rájöttem, hogy bolonddá tett a Sors, / csak a halál bánik velem úgy, mint mással.. „Milyen nagy ügy csak ezt az egy sort megírni: / Zúgj, sötét, mélységes tenger, zúgj tovább!“ „Torkig voltam, de semmi, dühös voltam / a nyomorult rendőrségre, az egész nyomorult világra.“ „De még a halálos ágyamon is elfogott / egy szörnyű vízió: / Láttam magam, ládában, leszögezve.“ „... hinni a halhatatlanságban, noha kételyek közt: valahogy így kell csinálni. Ha ettől se lesz büszke rád az Isten, / akkor az Isten nem egyéb, mint gravitáció .. „Sose tudtam, egybevagyok a földdel, / belőlem is virág nő, vagy járok csakugyan — / most már tudom.“ 2 E fenti idézetek sírfeliratokból valók, egy képzelet szülte város halottainak sírfelirataiból, melyeket ők maguk [a holtak) írtak. A város neve Spoon River, ami annyi mint „kanál-folyő“. Az idézetekkel több szándékom volt. Először is bemutatni szerzőjüket, Edgar Lee Masterst, mint egy huszadik századi Pokol szerzőjét. Dante és Edgar Lee Masters Pokla között a különbség — ami végül is egyáltalán nem különbség — csak az, hogy Masters mikrokozmoszt teremt (és XX. századit), Dante viszont makrokozmoszt (XIV. századit és attól visszafelé — vagy előre is?). Másodszor a versformára mint szerepre (ill. nem szerepre) akartam rámutatni. A forma: egyszerű szabadverselés. Mit értek azon, hogy Mastersnél a versforma szerep (ill. nem szerep)? A költő számára (verstanilag) minden halott egyforma. A 90 verset-sírfeliratot csupán a címek választják el egymástól, azaz halott emberek (helyesebben: emberhalottak) közt nem tesz különbséget: nincs külön-külön is szerepe a versformának. Teljesen más a helyzet, ha megfordítjuk a dolgot, és összességében, a költő által tudatosan megépített kompozícióként vizsgáljuk a művet. A forma itt olyan funkcióba lép, mint Dante Pokol- jában a terzina. S ez annyit jelent, hogy mindkét mű csak akkor ér (érzékeltet) valamit, ha már elhangzik a legutolsó szó is. Az utolsó pont deríti föl a költő szándékát, az utolsó pont után érezzük jól (ill. rosszul) magunkat. Jól, mert megértettük a költői szándékot, rosszul, mert megértettük (megéreztük) a mű tragikumát (a méreg ízét, melynél keserűbbet kevés költő nyújthat nekünk Mastersnél). Harmadszor (és végül) magáért a tartalomért, a halottak szavainak milyenségéért idéztem a fenti sorokat. 3 Ha élnének a Spoon River-i holtak (mint ahogy élnek is), ugyanilyenek len- nének-lehetnének, mert életükben is emberekkel találkoztak (ami annyi mint: szerettek, udvariaskodtak, dolgoztak). A kérdés csak az: az örökké jelen levő rossz angyal mikor lép elő. Mikor, milyen helyzetben engedtetik meg neki az előlépés. És ez Mastersnél döntővé válik: Masters azzal válik démonivá, hogy holtakkal mondatja el, amit élők is „mondhatnak“. Masters kegyetlen, de ugyanakkor humanista is. Mindvégig hűvös és tartózkodó marad, azonban, ha verseit egymásután olvassuk, irtózatot-megdöb- benést (de sohase sajnálkozást] érzünk. Az egytestű, sok fejű Nosztalgia szól itt, a száraz hang mögül barokkos szenvedély lobog elő. A vidéki kisváros — különben szürke — élete-emberei megeme- lődnek: Emberről lesz szó (hol mikro- és makrokozmosz már csak üres fogalom, hogy úgy mondjam, falra hányt borsó). — És milyen képet kapunk? A valóság képét: szerelmet, intrikát, nagyratörést. És itt a döntő mozzanat, az egész mű kulcsa: a szenvtelen verssorok mögött felvillan a halál előtti pillanat, az irracionális realitása, az objektumból adódó teljes szubjektum felismerése, a végső bensőségesen közeli pillanat. Az egzisztencia megvilágosodik, és a halálukban beszélők-vádlók ezt a pillanatot rögzítik-megőrzik, majd — vádként — visszamondják, felírják a sírkövükre. Olyan személyek ezek, kik életükben a végtelen számú lehetőség közül csak egyet (vagy néhányat) próbáltak ki, de innen a sírból nézve többnyire azt is sikertelenül, sőt eleve sikertelenül, mert az halállal végződött.
