Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - FIGYELŐ - Kovács Győző: A szecessziótól a dadáig (Bori Imre könyve a magyar avantgarde-ról)

e hatalmas anyagot nem is tudja (nem is tudhatja) szervesen beleszőni saját koncepcióját rögzítő szövegébe.

Az avantgarde meghatározásában, alapjainak megjelölésében, a periodizáció határainak meghúzásában Bori Imre erőteljesen támaszkodik a művészetek nyújtotta történelmi példákra s analógiákra. Sőt, kiindulási pontja, a meghatározásé egyenest és szinte kizárólag művészeti érdekű. Majd az alapok elemzésében s még inkább a periodizációban fokozatosan vált át e jelenség irodalmi érdekűségre (Kassák, majd Illyés stb. neve mind gyakrabban fordul elő a bizonyító anyagban). Persze, az alapproblémát tekintve s a jelenségtől a lényegig hatolva, a megállapítás mindenféleképpen találó: „A művészek, akik a látszat és valóság örvényeinek mélységei felett megálltak, világképi kérdésekkel éppen úgy szemben találták magukat, mint a művészeti-technikai vonatkozású módszerek problematikájával..másfelől: .. A magyar avantgarde társadalmi vonatkozásait szemlélve, ugyanazokra a társadalmi erőkre kell mutatnunk, amelyek a mozgalmak európai jelentkezését is megszabták, hisz az avantgarde Magyarországon is a lehető legszorosabban kapcsolatban állt a polgári társadalom századunkban kibontakozó válságával, az elidegenülés tünet-rendszeréből kapva éltető nedveit ..Nincs szándékunkban az idézetek szaporítása, annál inkább, mivel Bori Imre is hatalmas idézetdokumentáciőt sorakoztat fel, hiszen első felmérésről van szó; nincs szándékunkban — ismételjük — idézetet idézetre halmozni, de annyi még idekívánkozik — az árnyalás és az árnyaltság kedvéért —, hogy „a magyar irodalmi avantgarde egyik legjellemzőbb sajátossága, ellentétek más népek irodalmával, a kontinuitás, a szerves alakulás, az egymásból következés. Egy-egy »izmusa« tehát... nem játszott soha kizárólagos szerepet".

Ami a periodizációt illeti, különösen annak kezdő szakaszait, bizonyára vitákat fog kiváltani, annál inkább, mivel a szecesszió, amelytől indítja Bori Imre az avantgarde- korszakokat — sem tisztázott kellően, és főleg megnyugtatóan nem (első periodizációs korszaka: A magyar szecesszió mint az avantgarde mozgalmak előkészítő szakasza; kb. 1912-ig). Úgy tűnik, sőt bizonyos, hogy még nagyobb vitát vált ki, hogy a második periodizációs korszakot 1912-től 1928-ig veszi, s ezen mit sem változtat, hogy ennek alkorszakaiba sorolja 1919-et, majd a húszas évek első felét. Az a véleményünk: ebben a periodikus szakaszban sokkal markánsabban és árnyaltabban kellene periodizálni; vagyis — mechanikusan fogalmazva — e második korszakot (A magyar irodalmi avantgarde „mozgalmi“ korszaka 1912-től kb. 1926—1928-ig) két szakaszra kell osztani. A záródátumot általában el lehet fogadni. A harmadik korszak (A magyar irodalmi avantgarde szintézisre törő szakasza, az avantgarde eredményeinek klasszicizálódása, egyben a szürrealisztikus törekvéseinek kiteljesülése a húszas évek végétől, kb. 1928- tói 1936—1937-ig) tulajdonképpen már egészen más fejezete az avantgardista törekvéseknek, mint volt előtte két évtizeden át. Ügy is megfogalmazhatjuk: Bori Imre ezt jelzi meghatározásában. A negyedik korszak nagyjából helytálló, s kellő árnyalást is mutat, mert az 1936—1937-től 1948-ig terjedő korszakot egy erőteljesen hangsúlyozott 1945—1948 közötti — szürrealista tendenciákkal telített — periódussal töri át.

Ebben a képzőművészeti és irodalmi ágyazottságban kapnak helyet a 20. század elejének mozgalmai (mint a Nyugat és a Holnap), jelezve, hogy az avantgarde — s ily értelemben: modern művészet és irodalom — valamit megtagadott, valamitől elszakadt (ebben közelíthető a szecesszióhoz), s valami újat akart és tudott — néha torzó mivoltában is — teremteni. így most már megteremti a folytonosságot, s életre hívja Ady Endrét, másfelől Kassák Lajost, ismét más szempontból Szabó Dezsőt: meg nem ismételhető, varázsos egyéniségeket, kudarcaikkal, tévútjaikkal, zsákutcáikkal együtt. De egy maradandót mindig megmentettek: az embert, az emberit; kiváltképp az expresz- szionizmus kiáltotta messzire az emberi nagyság örömét, a szenvedéstől meg- és felszabadult, a háború poklát túlélt ember — már-már emberfelettivé nagyított — túláradó ujjongását. Más vonatkozásban, de mégis e tárgyra koncentráltan ezt Babits kitűnően ismerte fel Kassákék törekvésében. Tettre volt szükség, nem passzív szemlélődésre. Ez az avantgardista törekvések egyik hatalmas plusza: hogy ezt meg is csinálta. Akár írásban, akár acél és üveg óriáspalotákban — de ezt hirdette: az emberi tett nagyságát, hatalmát, amely képes bilincsekből kiszabadítani önmagát és a társadalmat (az már más kérdés: törvényszerű-e, hogy minden avantgardista törekvés szocialistává vált-e). Ha nagyon távoli analógiát keresünk: a romantika kora volt ily