Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - FIGYELŐ - Kovács Győző: A szecessziótól a dadáig (Bori Imre könyve a magyar avantgarde-ról)
figyelő a szecessziótól a dadáig — Bori Imre könyve a magyar avantgarde-ról — Egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy megért az idő, megértek a feltételek arra, hogy az európai és a nemzeti Jellegű avantgarde-törekvésekről hovatovább összefoglaló igényű monográfiák jelenjenek meg. Erre biztató jelek mutatkoznak mind az irodalomban, mind a képzőművészetben. Bori Imre kötete, amely a magyar avantgardista törekvések első összefoglaló kísérlete, ebben az első megközelítésben a magyar futurizmussal, az expresszionizmussal és a dadizmus irodalmával foglalkozik. (Mivel kötetének van egy „második“ alcíme is: A magyar avantgarde I. — ez arra a reményre jogosít fel, hogy folytatása következik.) Mint könyve jegyzeteinek legvégén megjegyzi a szerző, e monográfia alapszövege az Oj Symposion című folyóirat 1967-es évfolyamaiban — mi hozzátesszük: és az 1968-as évfolyam nem csekély hányadában! — látott napvilágot. Az valóban csak az alapszöveg volt. Sok kétséget támasztó részlet, mindamellett, hogy tisztelettel kellett adózni a szerző bátor vállalkozásának és kitartó szorgalmának. Bori Imre kötetét most nem csekély megnyugvással vehetjük a kezünkbe, hiszen nem alapszöveggel, a „hangosan gondolkodással“ találjuk szembe magunkat, hanem — a koncepcióval. E koncepcióból s Bori Imre megközelítési módszeréből, abból az aspektusból, amelyből e problémakomplexumot megközelíteni lehet — világosan kitűnik, hogy a hagyományokat, az előzményeket — a 19. századba visszanyúlóan — nem téveszti szem elől (sőt erre könyve 17. oldalán, amelyen a periodizációról beszél, nyomatékosan felhívja a figyelmet). Csupán analógiaként idézzük fel, lényegében e témában megjelent tanulmányok egy részét, amelyek az avantgardista törekvések (vagy más oldalról: a szocialista realizmus) és a hagyományok dialektikus és történelmileg szükségszerű, igazolt kapcsolatára figyelmeztetnek. Erre hívta fel a figyelmet Köpeczi Béla az „izmus“- sorozatban megjelent Szocialista realizmus című munkájában; rend szerzésében ez egyik vezérelve Aradi Nóra könyvének, A szocialista művészet történetének, s nem utolsósorban erre figyelmeztet Rényi Péter abban a tanulmányban — Még egyszer a két avantgarderól —, amely a Kritika című folyóirat 1970. novemberi számában jelent meg. Még Heínrích Lützeler is tágítja a modern művészet határait az Absztrakt festészet jelentőségéről és határairól szóló könyvében. Egyszóval: egymástól — térben és időben — függetlenül kialakult az a szemlélet, amely alapos kutatásokon és elemzéseken alapul, hogy ti. a modern művészet — s most szűkítsük a kört témánkra — az avantgarde kapcsolata sokkal erősebb a hagyományokkal, mint azt korábban vélték vagy vélni akarták. Ez így található mind az erurópai, mind az egyes nemzeti irodalmak, művészetek mozgási rendjében és rendszerében. Szövevényes kapcsolatokkal és kapcsolódásokkal állnak szemben a kutatók, ha az avantgardista törekvéseket vizsgálták, vagy egyáltalán megvolt az az igény, hogy árnyaltan bontsák ki a problémák körét, rajzolják meg a képet (tulajdonképpen ennek az igénynek adtak kifejezést a „régi“ és „újabb“ viták az avantgarde- ról stb.). Bori Imre a könyvét négy nagy fejezetre osztja. Az első fejezetben az avantgarde általános problémáit vizsgálja; a másodikban a magyar futurizmus mibenlétét és határait veszi szemügyre; a harmadik fejezetben — ez képezi terjedelemben is könyve gerincét — az exprasszionizmus irányait és vonzását elemzi; míg a negyedik fejezet tárgya a magyar áÄiaizmus. A szerző hatalmas irodalmi — irodalomtörténeti és képző- művészeti érdekű — anyaggal dolgozik, néha és néhol már oly intenzitással, hogy
