Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Duba Gyula: A felügyelő úr gyengesége

zetét alig érzékelte, jobbra fordult, betért egy díszes, fekete vasrácsos kapun, hűvös körboltozatok alatt lépkedett. A városháza udvarán járt, egy villanásnyi időre látta a fekete eget, aztán kanyargó, hideg kőlépcsőkön ereszkedett alá — pokolra szállunk, hehe, ingerkedett önmagával —, és csak akkor tudatosította, hogy a városháza pincéjében berendezett börtönmúzeumban jár, amikor egy magas, sovány és sápadt 'kalapos ember elé odadobott belépődíjként egy koronát. Az első látvány, amit az alacsony mennyezetű teremben megpillantott, egy kövér, rózsaszínű kar volt: a falból nyúlt ki, és hatalmas markában széles, kétélű kardot tartott merőlegesen. A kard nem hegyes volt, nem tőrszerű, hanem lejtős csúcsban végződött, mint a parasztháztetők. Réveteg tekintete a másik oldalon középkori börtönőrök fegyverzetét fedezte fel: fekete nyelű, rozsdás alabárdok, lándzsák és csáklyák sorakoztak a fal mellett. A helyiséget neonok világították meg. A harmadik falról bíborvörös, lebernyeges, ferde szemnyílású hóhércsuklya és hatalmas, széles pallos nézett szembe D.-vel. S ő egy pillanatra megállt a bejáratban, s a csigalépcsők felé fülelt; odafenn felhangzott a közeledők rekedt hangja, s a sárga lépcsőkön lépések kopogtak. Erre kellett jönnie, mondta a férfi, gyere, Emmus, beszélünk vele... D. anélkül, hogy az első teremben körülnézett volna, mene- külésszerűen besietett a kínzókamrába, megállt egy kép előtt, amelyen két fekete csuklyás hóhérlegény éppen kerékbe tört egy ordítozó, meztelen férfit, és hallgatott. A bejáratnál a ripők a múzeumőrrel vitatkozott, nem akart belépőt fizetni, aztán undorítón hencegve odavetett az öregnek két koronát, és csoszogó lépteik után ítélve nézegetni kezdték a kiállítás képeit és a kínzóeszközöket. Egyhangú megjegyzéseket tettek, álmélkodtak, és elismeréssel adóztak a középkori törvénykezés és igazságtevés leleményességének; D. hallgatta őket, s közben egy tucatnyi különböző nagyságú és alakú fogót és csipeszt bámult lélektelenül. S ahogy a lépések egyre közeledtek, úgy suhant el D. már-már lábujjhegyen a csavaros ujjszorítók és hátborzongatóan fogazott belsejű spanyolcsizmák előtt, a márványsimaságú, megfeketedett, csonttörő sulykot alig méltatta figyelemre, és nyugtalan tekintete szinte azonnal továbbsiklott azokról a vaskarikával ellátott, súlyos kőgolyókról, amelyeket hajdanán a vízbe fojtandó bűnös asszonyok nyakába kötöttek. A Mihály-kapu ideszállított lélekharangja, amely egykor érces hangon tudósított a kivégzések megtörténtéről, sem bírta lekötni a figyelmét, s a sok használatban megkopott, baljós történelmi hagyományokkal büszkélkedő deresre jóformán ügyet se vetett. Ebben a helyiségben, a falakon körülötte, mindenütt embereket fűrészeltek, vágtak, nyúztak és hengereltek, lovakkal tépettek szét, és súlyokkal terhelten oszlopokra függesztettek, a találékony emberi agy minden gyötrelemokozó leleménye szemléltetően kínálta magát neki, ám D. csupán azt leste elszorult szívvel, hogyan magyarázza a virágárus a nőjének a kínzások módozatait, a hóhéreszközök rendeltetését és a zömök, megfeketedett tölgyfa oszlopokról csüngő karikák, láncok és kötelek gyakorlati értelmét. Olyan szakszerűen és élvezettel magyarázott a bitangja, mintha részt vett volna a kínzással egybekötött kihallgatásokon, és D. egyre beljebb nyomult a pincébe, már a csonttörő kerék mellett suhant, mint egy kósza árnyék, s közben sajnálattal állapította meg, hogy még arra sincs ideje, hogy elméletben kipróbálja a különböző kínzások mesterfogásait két üldözőjén. S már be is fordult a börtön - cellák felé vezető, szűk folyosón, amelyen át a kínzásokhoz vezették elő az áldozatokat. Sietnie kellett, mert a virágárus éppen az izületnyújtó csigákat és kerekeket nyikorgatta. Ez képtelenség, nyögött boldogtalanul D., de hát mi történik velem. ..? Nyomorult helyzetbe jutott, mert már látta a folyosó végét, az ódon sziklafalat, útjának végét. Jó lenne azt mondani: szézám, nyílj ki, és eltűnni, bebújni egy üregbe, de hát varázsigékre csak a mesékben nyílnak meg a sziklafalak; hát mégis meg kell ütköznie ellenségeivel? Senkit nem okolhat miatta, ő az oka, miért nem volt határozott, vagy miért hősködött, ha tudta, hogy aztán majd nem lesz határozott, mit akart ettől a két durva lelkű embertől, akik valójában nem is ártottak neki, miért nem fért a bőrébe? Olyan pillanat volt ez ott a boltíves, dohos börtöncellák ásító ajtajában, amikor a megrettent és magára maradt emberi lélek őszintén megbánja elhamarkodott cselekedeteit, önkéntelenül benézett a nedvességszagú helyiségekbe, lelki szemével patkányokat és undorító rovarokat látott nyüzsögni az egyenetlen agyagtalajon, rothadó szalmát és kőtörmeléket is látott, amely közül egerek gombszeme világított feléje; a rabokat nem látta, aránylag szerény és elviselhető látomás volt ez, a másik cellába is betekintett, még meg akarta maga előtt őrizni a látszatot, hogy elfogulatlanul szemlélődik, Itt