Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Duba Gyula: A felügyelő úr gyengesége

Amikor végre feltekintett, nem látta őket sehol. Eltűntek. Az utcán se látta a két embert, kutatott utánuk, hogy az ellenkező irányba indulhasson, végül is arrafelé ment, amerre ők a legkevésbé mehettek, és betért egy bazárba, ahol régi bútorokat és lak- berendezési tárgyakat árultak. Ódon fekete vitrineket vizsgálgatott nagy szakértelemmel, aztán molyrágta széles foteleket és csupasz sodronyú, ösztövér vaságyakat, poros Singer-varrógépeket és nagy, szárnyas állótükröket, nyikorgó, ócska tölgyfa szekrényeket és sárga foltos, lyukas matracokat, üveges könyvespolcokat, gázkályhákat és megfakult gyerekkocsikat. Le is ült egy széles, zöld heverőre, öklével nyomogatta a rugós párnákat, s amikor az üzletvezetőtől megkérdezte az árát, a fejét csóválta, és nagy meggyőződéssel azt mondta: zsivány, aki kéri, de bolond, aki megadja . . . Aztán egy kötöttáru-kereskedésbe nézett be, s ott pulóvert keresett magának, de nem talált. Megállapította, hogy áruhiány van, a választék csapnivalóan szegényes. A következő cipőboltban elegáns finn félcipőket nézegetett, egy sportüzletben pedig horgászfelszerelést; fékező orsót, milliméteres nylonszálat és félelmetes hármashorgokkal ellátott villantót; különösen a bambusz horgászbotot vizsgálta meg alaposan, elég erős-e. Ekkor már sötétedni kezdett, a városra hűvös, nedves levegőrétegek ültek, s ő — kiéhezve — egy csemegeboltba tért be, azzal a szándékkal, hogy megeszik húsz deka hal- vagy csípős tőkehalmájas zöldségsalátát. Am tüzetesen körül sem nézhete'tt az üvegburával fedett polcokon, amikor a rémes virágárus már el is indult feléje egy sarokból, a falatozópultok irányából, ahol a nőjével sörözött. Lázálomban hallotta még, ahogy a férfi visszaszól hölgyének:

— Ez a férfiak dolga, Emma, kérlek, ne szólj bele. Megkérdezem, mit szaglászik állandóan a nyomunkban...

D. iszonyodva hátrahőkölt, megfordult, csak nyugalom, intette önmagát, hidegvér, barátom, s mintha az égvilágon semmit sem akart volna az üzletben, kisétált az ajtón. Körülnézett: az utcán sok az ember, ez megnyugtató. Villámgyorsan tájékozódott. Átvágott a keskeny, kövezett utcán, egy nagy, domború kőben megbotlott, befordult egy szűk és sötét mellékutcába. Tíz métert se mehetett, amikor megállapította, hogy a férfi követi. Nem nézett hátra, de egyre hallotta a hangját, azt dünnyögte, hogy ezt nem tűri tovább, hogy ártatlan létére nyomozzanak utána, mérgezzék a közérzetét, és zavarják szórakozásaiban; a nő az utca elejéről rákiáltott, aztán egyre szólongatva párját, kényelmesen, himbálózó járással utánuk indult. Furcsa menet volt ez a szűk és homályos utcácskában, képtelen menet a középkori kapubejáratok ásító nyílásai előtt; elöl D., végképp tanácstalanul, önérzetében megsemmisülve, utána a láthatólag ittas férfi, sörösüveget lóbálva, magyarázatot kívánva és elégtételt követelve, elszántan, s végül a nő nagyokat rikkantgatva, egyre inkább felbőszülve, mindenre készen. Lám, itt megyek én, a komoly és felelős állami alkalmazott, sírtak D.-ben a gondolatok, megyek, lelkem legbensőjéig megrendülve, és nem tudom, mit kellene tennem! Cipelem keresztemet, nyomomban egy bitanggal — hát ki érti ezt...? A ferencrendlek templomában már világítottak, a lámpák, eszébe ötlött, hogy egy gyors ugrással betér a hatalmas kőboltozatok alá, lekuporodik a padok közé vagy az oszlopok mögé húzódik, talán a sekrestyébe is bejuthat, ott igazán nem keresnék, ó, nem, sóhajtott, méltatlan lenne az ateizmusához, a teremtővel való laza kapcsolatához, nem bűnös ő, hogy a templomba meneküljön, képtelenség, hogy jön ő ahhoz, hogy sekrestyébe bújjon egy csavargó elől? Már a tér közelében jártak, ahol az előző nap reggelén először találkozott velük — sorscsapás, kétségtelenül —, a parkocskában kiabáló gyerekek rohangáltak, de nem a D. segítségére siettek, egymást kergették és dögönyözték, már-már betért a jezsuiták templomába, de az utolsó pillanatban bebizonyította önmagának, hogy elhamarkodott lépés volna, a sekrestyébe úgysem juthat be, kár minden igyekezetért... — Mozogj, Emma, le ne maradj — hallotta a férfi szilaj hangját; belemelegedtél az üldözésbe, átkozott, eszedbe ne jusson utasítani a szajhádat, hogy kerítsen be a park túlsó széle felől, mint a vadászkutya a vén remetekant... Remetekan, úgy, hát az önirónia még pislákol bennünk, ez az életerő jele... S egy váratlan oldalugrással benn termett a templom és az Ővárosháza közötti sikátorban. Az ötven méternyi szűk folyosó közepén egy falilámpa világított. Megállt alatta, elszántan megfordult, hogy bevárja üldözőit, és megütközzék velük, de amikor azok a sikátor elején befordultak, árnyuk olyan fenyegetőnek és természetellenesnek tűnt fel a sötét háttérben, hogy D. ész nélkül továbbügetett. Már alig ellenőrizte önmagát, a menekülés ösztöne vitte előre, környe