Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Voigt Vilmos: Információ- és műelemzés-elméletek

Gyakorlati kommunikációs szakemberek kimutatták, hogy az első változat alkalmas a kontaktus fenntartására, de meghatározott üzenet eljuttatásához túl sok csatornát foglalkoztat, nem is gyors. Ilyen esetben a (2) vagy az (5) sokkal alkalmazhatóbb megoldás, használatukkor kevesebb csatorna fenntartására is van szükség.

A művészet és specifikusan az irodalom két tekintetben is sokat meríthet a kommunikációelmélet ilyen szociológiai megfogalmazású változataiból.

Egyrészt az irodalmi alkotás befogadása, elterjedése, „fogyasztása“ manapság elképzelhetetlen kommunikációs láncolat nélkül. Másrészt azonban (nyilván nem elválaszt- hatóan az előbbi körülménytől] az írók műveiket is egyre inkább kommunikációnak fogják fel.

Az nyilvánvaló, hogy egy közvetlen célú bókolóvers, verses episztola, de akár egy versbe szedett dicshimnusz is gyakorlati funkciójú, valaki számára készült, és ily módon kommunikáció. Ojabban azonban, amióta az író és közvetlen közönsége között a nem szemtől szembe való kommunikáció mérete megnövekedett, és ennek megfelelően a szemtől szembe kommunikáció aránya kisebb lett, más műfajokat is kommunikációnak minősíthetünk. Az író szócsövet ad regényhősei (vagy azok egyike) kezébe. Összes művét önmagáról írja. Narrátorokkal rakja tele drámáit. Szerzői filmet készít. Nyilatkozik, interjút ad, programot hirdet, és prognózist sugároz. Igaz ugyan, hogy Dante erdei sétáját egyenesen a világ tengelyébe állítja, gombázás és más egyszerű erdei örömök helyett az Űr Jézussal, a sátánnal, Szűz Máriával találkozik, bejárja a mennyet és poklot, a pokolba helyezi ellenségeit, politikai ellenfeleit és iskolai tanárait. Mindent a maga szemüvegén néz, a maga személyét helyezi a központba. Goethe meg nem csupán szerelmes versei sorozatában, regényeiben, drámáiban, önéletrajzában adja magát, hanem akár Faust alakjában is ráismerhetünk. Ilyképpen a klasszikus írók átlényegítik személyüket, műveik nem közvetlen kommunikáció. Napjaink kommentár- és önkommentár-áradatában ez a helyzet megváltozik, minden műből leplezetlenül az alkotó szól hozzánk. Eddig még el nem mondott titkait adja ki, elvárja, hogy nyilatkozatait odaadó figyelemmel hallgassuk.

Egy irodalomtörténeti-poétikai dolgozatban Hankiss Elemér vizsgálta a kérdést: a megszólítás szerint kikhez szólnak a magyar lírai versek. Az eredmény igen sajátos. Mióta voltaképpen a költőknek nincs kihez beszélniük, egyre több versüket tartják közvetlen kommunikációnak. A leírások, az objektív ábrázolások helyébe a direkt kommunikáció (vagy legalábbis az erre törekvés] lép. Félreismerhetetlen folyamat ez.

Ezzel egyszerre még egy harmadik öltözetben is megjelenik a kommunikáció az irodalomban: az irodalom tárgyaként. Jói tudjuk, hogy az emberek közti kommunikáció régóta fontos szerepet kap az irodalmi alkotásokban. Közismert fikciók szerint a dráma például aligha más, mint színpadon előadott kommunikáció, még a legakrobatikusabb drámában is túlteng a szöveg. A regényeknek és a prőzaepikának legalább a felét a beszélgetés teszi ki. A lírai szóváltás is régi lelemény. Ojabban azonban egész művek szólnak erről. Joyce a gondolatok és a mondatok megfogalmazásáról könyvet írt. A belső monológok fejezeteket töltenek meg a legkülönbözőbb regényekben. Beckett drámái a kifejezés csődjéről szólnak (nem véletlenül járatja le bennük a szerző sorra a kommunikáció modern technikai segédeszközeit is). Még az olyan régies ihletésű írók is, mint például Hemingway, az élőbeszéd fatikus funkcióval teli mindennapi kommunikációját emelik be műveikbe. A kommunikáció hiánya vagy a meglelésére történő kísérletek a modern irodalom tetemes hányadát teszik ki. Míg a klasszikus Shakespeare így fejezi be egy mozgalmas ötfelvonásos rémdráma utolsó képét: „A TÖBBI néma csend“, a mai író ennél a néma csendnél indul, ezt magyarázza, variálja panaszolja; azt kommunikálja, hogy nincs kommunikáció.

Itt zárul be a kör: a kommunikáció társadalomtudományi elmélete ezért is adhat hű képet napjaink irodalmáról.

4. A kommunikáció egyik fajtája a kölcsönös kommunikáció, amikor a címzett nem csupán meghallgatja az üzenetet, hanem reagál is rá. Nem tudom, ide soroljuk-e az irodalmi alkotások interpretációit. Ha optimista volnék, igenlő választ adnék. Az interaktív kommunikációban az, akihez eljutott egy irodalmi mű üzenete, természetesen tovább is adja ezt az üzenetet, leírja az utat, ahogyan ő eljutott a hír magváig, hogy mások is részesedhessenek az üzenetben, sőt az elsajátítás módját illetően se legyenek