Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Voigt Vilmos: Információ- és műelemzés-elméletek

kétségben, mindjárt ott kezdhessék, ahol az interpretátor abbahagyta a mű megértését. Ha pesszimista volnék, egészen más választ adnék. Olyasfélét, hogy az interpretáció divatjának elterjedése voltaképpen rossz jel: azt mutatja, egyre többen felismerték, hogy a műalkotások nem jutnak el a címzetthez, vagy ha eljutnak, az nem érti meg ezeket, és azért van szükség arra, hogy legalább az a néhásy értő, aki még mindig képes műalkotások befogadására, megkísérelje a mások kalauzolását. E pesszimista vélemény fényében különös tény, hogy egyre több az interpretáció, sőt öninterpretáció is — hovatovább senki sem lehet biztos arról, hogy egyáltalán érti-e valaki a műveket, vagy egyetlen művet is.

De egy biztos pontban megnyugodhatunk: interpretáció nélkül nincs művészi közlemény. A művészi közleménynek is szüksége van dekódolásra, és ha valaki ezt interpretációnak nevezi (mintegy a tömegközlés mellett tömegmagyarázatot is adva ezáltal), e terminus még meg is felel a hírközlés információelméleti kézikönyveinek.

Csakhogy nem mindegy, milyen is az inteipretáció. Mindenképpen alkalmazkodónak kell lennie magához a műalkotáshoz. Nem az egyedi alkotáshoz csupán, még inkább azokhoz az objektív jellemvonásokhoz, amelyek a művészi kommunikáció nagy tömbjeit sajátossá teszik.

5. A műalkotás több szempontból is üzenet. Az írói mű része a nyelvnek, érvényesek rá a nyelvről elmondott igazságok. Másrészt az információelméleti, technikai esztétika törvényszerű felismeréseit is nyomozhatjuk benne. Sajátos csatornákon, csak bizonyos kapacitással és csak bizonyos befogadási körülmények között közvetíthet. A szemioti- kai-matematikai információelmélet is részt kérhet elemzésében. Az irodalmi alkotás jel, sajátos szervezettségű, összetett, kisebb részekre és rétegekre szemmel láthatóan köny- nyen, mégsem egyértelműen és mégsem megnyugtató egyszerűséggel felbontható jel. Sőt többszörösen is jel, hiszen maga a nyelv is jel, amelynek nagy struktúráira csak még a poétikai struktúrák egész sokasága rétegződik rá. Társadalmi tény is, kommunikáció is, de egyben ábrázolása is a kommunikációnak. Az interpretáció akkor jő, ha számol e törvényszerűségekkel, és szakszerűen vizsgálja a műalkotás nyelvét, szemiotikái jellemvonásait, társadalmi interakciókban megnyilvánuló szociológiáját. Az objektív műleírások igénye nálunk is növekszik. Ezeket azonban csak akkor emelhetjük fel az alkalmi magánötletek szintjéről, ha valamelyes fogalmunk van arról, hogy hol tart az esztétika és poétika néhány újabb ága.

6. Jakobson, Roman: Hang — jel — vers — Budapest, 1969. Gondolat Kiadó. Különösen 211—277. x—x Moles, Abraham: Theorie de l’information et perception esthétique. Paris, 1958. Flammarion. x—x Bense, Max: Einführung in die Informationstheoretische Asthetik — Grundlegung und Anwendung in dér Texttheorie. Reinbek bei Hamburg, 1969. Rowohlt. (Rowohlts deutsche Enzyklopädie: 320.) x—x Janoušek, Jaromír: A társadalmi kommunikáció. Budapest, 1969. A Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutatóközpontjának kiadása, x—x Nyelv és kommunikáció. Szerkesztette Szecskő Tamás és Szépe György. 1—II. Budapest, 1969. A MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpontjának kiadása, x—x Hankiss Elemér: Az irodalmi kifejezésformák lélektana. Budapest, 1970. Akadémiai Kiadó. (Modern filológiai füzetek : 7.)

7. Feltűnő körülmény — bár érthető, hiszen ki érdeklődnék jobban a maga mestersége alapanyaga iránt, ha nem a kézműves —, hogy újabban, viszonylag, milyen sok kortárs írónkról derül ki: behatóan érdeklődik a kommunikációelmélet iránt. Olykor olyan alkotások látnak napvilágot (gyakran a fiatalabb generáció képviselőinek tollából), amelyek nem csupán a kommunikációs szituációk, hanem az információelmélet, a kommunikációelmélet bizonyos ismeretét is feltételezik. Ez is újabb adalék ahhoz a feladathoz, amelyet egyszer külön is el kellene végezni: be kellene bizonyítani, hogy ma már nem a nyelv az irodalom anyaga, hanem a teljes kommunikáció.