Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Duba Gyula: A felügyelő úr gyengesége
a virágárusoknak eszükbe jut bizonyítékokat követelni, hogy joggal leckézteti-e őket, csúnya és végzetes botrányba keveredik. Szinte hallotta a beosztottjai és feljebbvalói csodálkozó és egyben rosszalló beszédét: rendőrfelügyelőnek adta ki magát, tobzódni akart a hatalomban, a senkiházi... Ahol embereket lát állni, ülni, inni és táplálkozni, oda betér. Nézi őket, élvezi gesztusaikat és apró, jellegzetes vonásaikat, körülveszi a zsivajuk, csodálja durva életerejüket, és továbbmegy; olyan ez, mint amikor az üres papíron egy golyóstoll fut, amelyből kifogyott a tinta, simán siklik előre, állandóan érinti a papír felületét, szoros kapcsolatban az anyaggal, de nem hagy rajta nyomot. Igen, kiszáradt golyóstoll, most ő nem ír az élet könyvébe sorokat. Hivatását nem tölti be, van, de nem él. Fel kell ébreszteni. Éppen egy kocsmába tér be, ócska kis csapszék, elegánsnak egyáltalán nem mondható törzsvendégekkel. Aktatáskája a kezében, szivacskabátja kigombolva, engedelmesen és fegyelmezetten sorba áll a csapos előtt, s amikor rákerül a sor, egy pohár sört kér. Hangja halk és erélytelen. Nyugtalan agya, ki tudja, éppen mit zakatol. Talán egy ideológiai szakemberrel csatázik, cáfol és bizonyít. Poharával szerényen a sarokba húzódik, elvonul, mint a megrúgott kutya a csonttal, nyugalmat keres, elvonul az élet peremére, söröshordók mögé, és nyúzottan kitekint a bástyája mögül, alkalmas tárgyat vagy jelenséget keres, amelyre bámész tekintetét rámeresztheti. Meg is találja szinte azonnal: két izzó szempár, nézni is rettenetes. A virágáruspár. Tekintetükben felháborodás, indulat és lázadás: már ide is követsz? Fenyegetés: ma nem ászod meg szárazon! Forróság öntötte el, végigfutott a bőrén, egyszerre érezte, hogy teste minden porci- kája felhevült, homloka megizzadt. Gépiesen kortyolt a söréből, hogy megrendülését elrejtse, és hirtelen feltörő izgalmát levezesse. A nyitott kocsmaajtón át kinézett az utcára, hogy ne lássa azt a két nyugtalanító szempárt. Minden erejével igyekezett közömbösen viselkedni, és naivan hitte, hogy így megfeledkeznek róla, ügyet se vetnek rá többé, megengedik, hogy nyugalomban kiigya sörét, és távozzék, eltűnjön, belevesszen az utcán görgő emberszemcsék seregébe, melyeket az öreg város szűk utcáin egyre hajtanak a szelek és huzatok. S ugyanakkor érezte, hogy hiedelme csupán illúzió, most nem menekülhet, a kocsmatöltelék ordítva megtámadja, nyállal fröcsköli tele az arcát, és talán megüti, nője pedig összekarmolja és belerúg. Az emberi sejtések áradása néha félelmetes; ki tudná megmondani, hogy miért gondolt D. minderre, éppen erre, és miért hitte, hogy mindez bekövetkezhet, s talán be is következik? Mindig félt a testi erőszaktól, és megcsodálta a széles vállú, erős csontú férfiakat. De miért nem volt meg benne az a biztonság, amelyet a rendezett viszonyok közt élő társadalom tud nyújtani polgárainak? A kérdés minden bizonnyal örökre megválaszolatlan marad, mert ha D.-t megkérdeznénk, maga se tudna rá kielégítő választ adni. Talán így felelne: érzem, de nem tudom, miért. Állhatatosan egyre az utcát nézte, az embereket nem figyelte maga körül, görcsösen ragaszkodott érdektelenségéhez és hangsúlyozott, közönyös magányához, melybe visszahúzódott, hogy megvédje magát a világtól. De az ösztönei egyszerre veszélyt jeleztek, valami történik, valami készül ellene: nem látta, de megérezte, hogy a virágárus és felesége felkeltek asztaluk mellől. A piszkosbarna, erős és zömök söröshordókat nézte, egy világért se pillantott volna fel, ösztönei azonban radarsugarakként tapogatták ki a két istenátkát, amint feléje közeledtek. Jó, hogy a hordók közé álltam, futott át agyán a gondolat, meg se tudnak közelíteni. S azok ketten megálltak előtte, úgy tett, mintha nem tudná, nem nézett fel, ivott, ügyet se vetett rájuk, bár ez nagy önfegyelmet követelt tőle, igyekezett a szívét és az idegeit kikapcsolni a játékból, mert tudta, hogy ha rájuk néz, megszólítják, s akkor a további fejlemények kiszámíthatatlanok. Egy pillanatra megállt az idő, s ő végre meghallotta nagy-nagy messzeségből a jól ismert hangot. — Utánam senki ne szaglásszon, becsületes dolgozó vagyok... Utálom a körülöttem szaglászókat, magad is tudod, Emma. — Gyere már innen, te bolond — szólt rábeszélőn az asszony —, hagyd békén ezt a fafejűt... köpjél rá, hallod ...?! Érdekes módon D. megfáradt agya azt az elcsüggesztő gondolatot termelte ki magából, hogy már megint fafejű lett; hogy lehet az?
