Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Kovács Magda: „Fejírírem”

Az írógép idegen bútordarab a konyhánkban. Azt nézem, hogy nem borítja-e fel maga körül a kedves hangulatot, de mintha az asztalból nőtt volna ki, akárcsak a kenyér, mellette a késsel. Ez talán még az a kenyér, amit először tett apám az anyám elé, régvolt ifjúságuk korában, s azóta soha ki nem száradva, soha el nem fogyva ott domborodik barnán, biztosan.

— Nem lehet azt elfelejteni, anya.

— Mit fogsz írni?

— Még nem tudom, de most sokáig itthon maradok.

Anyám ezt az utóbbit nem hiszi, csak legyint.

Félve kerülget, nem tudja, hogyan közelítsen vigasztaló szavaival. Nem ismeri még fájdalmam mélységét, csak sejti, hogy valami eszeveszett örvény magába szippantott belőlem minden nevetést, és lesodorja a sötét aljra, ha van egyáltalán alj.

— Nem kell a felejtést erőltetni, lányom. Elmúlik minden magától. Egyszer, még apád előtt, én is megittam a lúgot, és kiért, mit gondolsz? — és megmondja. S erőlteti, hogy hűen ábrázolja akkori nyomorúságos állapotát, de érzem, hogy idegen már tőle.

— Itt, velünk ellehetsz, míg meg nem gyógyulsz. Majd ha nevetni tudsz, majd akkor visszamehetsz.

Ingatom a fejem. Nem, én soha nem gyógyulok meg többé. Itt temessenek el, itthon.

Nagy lábveregetés közben bejön az apám. Abbahagyta a fűrészbak ríkatását. Jót nevet, ahogy meglát hasamon a macskával. Ö hozta nekem, nagy gonddal választotta. Esténként, lefekvés előtt körbejárja érte az udvarokat, hangosan hívja „a gyerek cicáját“. Anyám rászól, hogy ne nevessen. Ettől hirtelen megáll félúton a nevetésben, először a hangját veszi le, aztán összezárja nyitva maradt száját. Leül a rádió elé, s a néma készülékből próbálja megtudni, mi történt. Engem itthon, hazajöttöm- kor vidámnak, röpködőnek szokott meg, anyámat velem kacarászónak. Sötéten néz maga elé, lelkében már forr a bosszú, csak azt nem tudja, hová, milyen irányba, kire zúdítsa rettenetes haragját.

— Beteg, azért jött haza, meggyógyulni — áll elébe az anyám. Megfogja a kezét, lehajlik hozzá, egy vonalba kerül a szájuk.

— Mi lelt, lányom? — kérdi aztán olyan aggódva, hogy megsajnálom. Anyám válaszol helyettem. Zavartan, még el is pirul, úgy mondja ki talán először, apám előtt a szót. Apámnak eltart egy darabig mire megérti, miről van szó. S mintha múmiát csodálna, úgy áll fölém. Néz, néz, és megcsóválja, megsimogatja a féjét. Sokáig simogatja, ujjai beletúrnak ritkás, ősz hajába. Most döbbent rá a valóságra. Megöregedett, s én nem vagyok már a régi, macskával játszadozó gyerek. Csak félig vagyok az övék, s ott messze tőlük, ahol élek, furcsa dolgok történnek velem. Szerelem, csalódás meg sok minden, amiben nem tudnak többé velem jönni, csak kínlódva nézik, mintha parton állnának, fuldoklásomat a zavaros vízben.

Letelepszik hozzám, lábtól, ölébe szedi a „táncos kedvűeket“. Gondolkodik, mit mondjon, mi legyen az első szava.

— Majd elbeszélem neked a spanyolországi élményeimet — biztat, és örül, hogy ilyen szépet mondott.

Nagyanyám surran be az ajtón, mintha tyúkot akarna lopni, nesztelenül. Megjátssza a meglepettet, ahogy meglát, pedig biztosra jött. Megálmodta, hogy megérkezem. Fürge, mint a gyík, a falu egyik végéről a másikra a motorok gyorsaságával száguldozik. Fel- tápászkodok, hogy megcsókoljam. Fogatlan szája, mint magányos vén fák oldalában az odú, amelyet otthagytak az illatos méhek, nem riaszt. Hangosakat kacag, túl mindenen, örömökön, bánatokon. Időtlensége, a világ fölötti lebegése megnyugtat.

— Olyan vagy, mint a városi kisasszonyok. Sovány is, lapos is. A képed meg sárga, mint a holdvilág.

Leveszi rólam a macskát, miután ilyen szűkszavúan, s mégis hajszálpontosan képet festett az állapotomról. Száraz ujjai végigszáguldanak a macska gerincén, s meleg, utánozhatatlan melódiákat csalnak ki az állatból. Sárgát, hálaadót, valami ismeretlen macskaistenségnek szólót. Nagyanyám ujjai szünet nélkül játszanak.

— Nem beteg ez a gyerek? — kérdezi hosszú csend után, miközben csak a macska dalolászott.