Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Kovács Magda: „Fejírírem”

— Elég rosszul van. — Anyám kedvetlen, nem szereti, ha a családi ügyeinket firtatják.

— Mi lelte?

Most gondolkodóba esünk. Mit mondjunk? Ha megmondjuk az igazat, nem érti meg. Szerelem: valahol útközben úgy kidőlt gondolataiból ez a fogalom, mint beteg tehén a csordából. Be is temette szépen az idő háborúkkal, születésekkel, halálokkal. Aha, mondaná legyintve, a múltkor nekem is volt. Hiába, nem érnek semmit ezek a mai orvosságok. Fejlrlremteát kell itatni vele. Az rendbe hozza. De nagyanyám nem is kiváncsi a válaszunkra.

— Fejírlremteát kell vele itatni — s már dobja is le a macskát, hogy hazaszáguld- jon a fejirlremért. Nem tudnám megmondani, miféle növény, hol terem, lehet, hogy nagyanyám éjszakánként titkos varázsigéket mormolva növeszti a kertje sötétjében. De megreszket tőle népes családja arca, ha kiejti ezt a bűvös szót.

Útközben összecsődíti a menyeket, a család minden otthon tartózkodó tagját. Mire maga is visszaszáguld a teával, már tele van a konyha. Tüzet éleszt, pattog, mint a szikra. Elemében van; megint valaki, aki rászorul a csodaszerre. Én elszörnyül- ködök, gyerekkorom keserű, a világ legkeserűbb ízére emlékezik a szám, a gyomrom. Fejírírem. Gyomorrontás, hasfájás, daganatok, horzsolások ellen, s meg kellett élnem, hogy szerelmi csalódás ellen is.

Kiitatja velem a „begrét“ az utolsó cseppig. Rokonaim lélekben velem isznak, mert az arcuk éppolyan savanyú, mint az enyém, amikor rájuk nézek.

— No ugye, hogy használt — próbálnak belelovalni a kedvező válaszba.

S estefelé, a sűrűsödő homályban, amikor a nagyanyám mellém ül a macskával, és belekezd csodálatos, fejír szavai pergetésébe, valóban úgy érzem, hogy jobban vagyok. Hullatja szirmait, s betemetnek, betemetik anyámat, apámat, a rádió mukanni se mer, némán hallgat, házunk tájáról visszahúzódnak a neszek. Csak nagyanyám szavai szárnyalnak, világítanak, lecsendesítve a lélek háborgásait. Ö meg személytelenül, időtlenül, mintha magához se tartozna már, leng felettük. Lassan ki is úszik a konyhából, otthagyva a fehér szirmokat s egy csokor fejírlremteát.

Nagy János: Háborús emlékmű (1970, Dunaszerdahelyj