Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Duba Gyula: A felügyelő úr gyengesége
D. jeges tekintetével. S ez a tőrszerű kristálypenge semmi jóval sem kecsegtette a bűnös lelket, aki meghökkenve nézett vissza, és láthatólag megpróbált visszaemlékezni, hogy hol találkoztak már, és milyen körülmények között. A nő felhevült, darabos arcán megkövült a mosoly, s a szemébe riadtság költözött. S akkor D., hogy önmagában is feloldja a feszültséget, mintegy önkívületben, de hidegen azt mondta: — Te reggel még töpörtyűt árultál az elvtársaknak, nemde...? A csavargót a váratlan tegezés lelkileg valósággal letaglózta. — Így volt? — sürgette szigorúan. — Válaszolj! — Felügyelő úr... az nem úgy volt, azt nem úgy kell értelmezni, felügyelő úr... A nő, mint a szárnytörött, elszánt verébanya, ha a fészekből kiesett fiókáját akarja megmenteni a vérszomjas macskától, beleavatkozott a vészbe, a kellős közepébe vetette magát. — Mondtam neki, felügyelő úr... mondtam ennek az átkozottnak, hogy hallgasson, de ő, hogy tréfál... — Tréfált... — ámuldozott vérfagyasztó szívélyességgel D. Hát rendőrnek hisztek, madárkáim, nézte őket, és mámorító felszabadulást érzett, hogy ilyen egyszerűen megoldódott számára az ügy; lám, mindenki magában hordozza egyénisége és ösztönei ellenlábasát, hogy a legelső alkalommal engedje magát megfékezni általa. Ügy tett, mintha azon gondolkozna, hogy mit tegyen velük. — Tehát a fiatalúr csak tréfált...! — A nő hangja is felmordult benne. — Kopj le már, te fafejű... — de vele igazán nem tudott mit kezdeni. — Mutasd a virágaidat! — parancsolta engedékenyebb hangon, de fölényesen. — Emma, a felügyelő úr nem haragszik... hallod, Emma, a legszebb virágokat a felügyelő úrnak, a leggyönyörűbbeket... — Szórta elébe az őszirózsákat. Sárgák, bíborvörösek és rozsdaszínűek meg frézszínűek voltak, érezte kesernyés őszi illatukat, az elmúlás szomorkás illatát. — Hol loptad őket, te betyár? — kérdezte megbocsátó közvetlenséggel, atyaian. — Esküszöm, főfelügyelő úr ... mindenre esküszöm ... Öszinteségi rohamában majd a szeme fordult ki az igyekezettől, és asszonya már vidoran bámészkodott mellette. — A töpörtyűt ne halljam többé, és uborkát se köpködj még egyszer a járókelőkre...! — A csokrot kifizette, borravalót is adott. Boldog volt. Diadalmas győztes. Érezte, hogy körülötte fegyelmezettebbek lettek az emberek, komoly oldalpillantásokkal méregetik, s ő lehorgasztotta fejét, mint aki rövid időre kikapcsolódott felelős hivatásköréből, de az élet árnyai itt is megkeresik, nem engedik pihenni, kénytelen tovább vívni velük fárasztó harcát a közösség javára és hasznára. Elégedett volt önmagával — a látszatvalóság néha elpusztítja az embert, máskor meg kellemes perceket teremt a számára —, bizakodva azon gondolkodott, hogy most már minden megoldódik és jóra fordul az életében. A felületes szemlélő is könnyen megállapíthatta volna, hogy D. napjai történetünk idején meglepően azonos körülmények között telnek. Az utcán vánszorog, szánalmasan bukdácsol a tömegben, hivatalában cselleng, és mindent elhanyagol, agya csattog és kelepel, nézése merev, majdnem túlvilági, s a tekintete mélyén riadt figyelem és tanácstalanság lapul; a csendre figyel, és úgy érzi, hogy az egyre fokozódik. Hogyan fokozódhat a csend, amikor az maga hiányt jelent, a hang, a jeladás, az élet hiányát. Hogyan fokozódhat valaminek a hiánya, a nincs? Pedig fokozódik, rázza a fejét D. elégedetlenül, az ördög érti ezt...! Élettere — kökalitkája — most a belváros közepe, a Redoute-tói a Mihály-kapuig és a Dómtól a Manderla épületéig. Egymást derékban metsző, rövid utcák, kocsmák, borozók és kávéházak, falatozók, régiségkereskedések és könyvesboltok, múzeumok, kiállítások és templomok szemlélődése színhelyei. Parkok, kutyák és feketerigók az ismerősei. Kockakövek, sárga macskakövek, sima beton. Zöld padok, gyengülő napfény, élveteg galambok a palatetőn. Nem mozdul ki ebből a belsőségből — háztájijának nevezi —, szemlélődik, talpal. Szívesen tér be a borozókba, megiszik egy pohár italt, és csak néz. Mereven. Túlvilágian. Tegnapi hetykesége ma öngyilkos hülyeségnek tűnik fel előtte, fölösleges önfejűségnek, büntetendő szamárságnak. Ha
