Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Páral, Vladimír: Gyilkosok és szeretők (részlet)

— Magát keresem — mondom én.

— Örömmel beszélgetek veled, fiacskám. Nem ülsz le?

— Nem! Köszönöm, nem... — Csakhogy fgy sohasem ölöm meg, Így pillanatokon belül mind a ketten elbőgjük magunkat, és én újra ugyanúgy vánszorgok le a lépcsőkön haza, mint tegnap. Reggel felkelek. Kakaóskalácsot eszem kakaóval. Gyalog megyek az iskolába, — NEM! Már nem bírok.

— Azért jöttem, hogy megöljem magát — mondom. Pokoli — abszolút társalgási hangnemben mondom: „Parancsol még egy kockacukrot, mérnök úr?“ El kellene kezdenem üvöltözni — bódulatban minden könnyebben megy, a Ronda egymagában kevés ehhez... De hiszen már előtted áll az embered....

— Én bármikor készen vagyok a halálra — mosolyog Julda Serafin. — Miért akarsz megölni, fiacskám?

— Mert az utamban áll! És ne mondja nekem, hogy fiacskám! Azért, mert az utam- ban vagyül

— Éppen most megyek el innen. Helyettem Jana Rybárová lakik majd itt, egy nagyon tiszta kislány... Már csak Maddát várom, és aztán rögtön leköltözöm a földszintre — nézd: minden holmim a bőröndben van már...

Közelebb lépek az én emberemhez, mert egészen a közelébe kell kerülnöm, ha nincs revolverem, hanem csak egy rövidke bicsakom, amelyet markolatig kell beledöfnöm... lehet, hogy többször is... A legrosszabb az egészben éppen az a néhány lépés vele szemben, amikor így néz rám és mosolyog... Ha mondjuk sötét volna, vagy ha észrevétlenül és hátulról közelednék hozzá... MUSZÁJ CSINÁLNOM VALAMIT, megfogom a bőröndjét, félig üres, és az asztalra vágom, és ordítok, ordítok kétségbeesetten és minden erőmből, ez talán idecsal valakit, ez az én ordításom, talán még idejön valaki, egyre hangosabban ordítok, az egész házat betöltőn ordítok...

— Még hogy ez minden holmid?! Kinek akarod ezt bedumálni?! Hiszen majdnem üres!! Csakhogy engem nem csapsz be!! Te csibész!! Te gazember!!! Te fegyőrü! Te spicli!!!!

A második emeleti egykori leányszállás sínjei fölött három férfi ül két priccsen, és már második órája alkudoznak erről a területről.

— Minden csak megállapodás kérdése! Miért nem akartok megegyezni? — kiáltja Bogán Tuši.

— Én már nem hiszek neked! Áruló vagy és az öreg Gráf lakája! — üvölti Borek Trojan.

— Adj mindegyikünknek egy erkélyes garzont, és már tutira meg is egyeztünk! — kiabál Alex Serafin.

— Ne legyetek maximalisták; legyetek végre realisták — kéri Bogán.

— Lakni akarunk; mióta maximalizmus ez? Emberként — ez talán nem realizmus?

— dühöng Borek.

— Akassz le két garzont központi fűtéssel! — heherészik Alex, és nagyot harap a húsból.

— Várjatok... pssszt! Mi történik ott...? — kérdi Bogán. Az ajtón át pokoli ordí- tozás hallatszik a túlodali helyiségből: Roman Gráf üvöltözik ott Juldával.

— Inkább behúzna Juldának egyet — kívánja Alex —, szavakkal semmire se lehet már menni vele...

— Ha úgy derékban kettétörné... — óhajtja Borek. — De hát ő csakugyan gyilkolja! Nem kellene...?!

És Borek felállt, csakhogy Alex újra visszarántotta a priccsre.

— Ügy látszik súlyos testi sértések felé közelednek ott a dolgok — heherészik két korty sör között Alex —, így van ez jól, zrínek lennie kell, még ha az apád akasztása árán is.

— Hát akkor meg csak verjék össze egymás pofáját — ért egyet Borek. — Ha két kék kretén verekszik ...

— Egészen jól jönne valami nagyobb balhé — suttogja Bogán. — Kidobnánk Juldát azzal a kis szukával együtt, ti elfoglalnátok az ő helyüket — talán nem az egykori legényszálláson laknak? — és erre a helyiségre vonatkozóan újra helyreállna az igazgatóság fennhatósága...