Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - Páral, Vladimír: Gyilkosok és szeretők (részlet)
testem lesz, és hatalmas szőrös mellkasomat gazdag tetoválás ékesíti. A víz már hideg. A szarvas beleköpött a folyóba, és agancsának egy darabja a zsebemben van. Az a szarvas értem halt meg. Most én köpök a folyóba. Apu otthon alszik, és szemmel láthatólag attól fél, hogy már megint a lelkemre kell beszélnie. Most majd kedvedre kialhatod magadat, apukám. Anyu úgy hat, mintha csodálkozna, hogy még itt lát. A vízvezetékcső mellett áll, és táviratozik föl a fiújának, hogy még nem tiszta a levegő, mert bár az öregem elmegy, de mi legyen azzal a Roman kölyökkel, mi legyen azzal a hülye sráccal... mindannyian fellélegeztek majd, mindannyian megkönnyebbültök majd. Várom az estét, szopogatom a Rondát, és jól érzem magam. Hasznos nap volt a mai: szemléletesen érzékeltette, mi mindent nem akarok már, s hogy milyen keveset veszítek — és hogy sok ilyen napot már nem bírnék ki. Várom az estét, szopogatom a fehér tengerészrumot, és az égre kúsznak az első csillagok. Az egykori császárok és költők csillagai. Mind elment, a legjobb tudása szerint. A csillagos égnek az tökmindegy, túlságosan is sokat látott már. Mostanában már csak halkan vihog, és előre örvendezik annak a pillanatnak, amikor ledobják a bombát. Sétálgattam az utcánkban, és a sötétséggel beléptem a házba, még nem járt túl későre. Az öreg Teo hortyogott a maga földszintjén... Az ősöreg Teo nehézkesen lekászálódott a dunnák és párnák halmáról, most a lépcsőházba nyíló ajtónál áll, és némán hallgatódzik. Várja, mit tesznek az emberek __ vagy már tudja? Akkor minek mászott le az ágyneműiről? Még reménykedik talán...? ... és szemben a szerelőszobában hangok, amelyeket jobb nem hallani... —... ó-ja-jaj, ő-ja-jaj — nyöszörgi Madda gyönyörében, és Olda a karjára támaszkodva fölemelkedik rajta, hogy jobban lássa őt maga alatt, sőt még villanyt is gyújtott hozzá, és a szomszéd priccsről Štepa figyeli őket egy újabb roham határán. ... és megyek fölfelé a lépcsőn, és a mi első emeletünkről nevetés és egy jól szórakozó társaság hangjai hallatszanak. Csütörtök van, a mi jour fixe-ünk, és az enyémek Secký mérnök urral és Zibrtová doktornővel bridzseznek. Egy kicsit dobogok, történik valami? Természetesen semmi se történik. Amit nem csinálok meg magam... — Egy treff — licitál Zita Gráfová. — Ezek Roman léptei a lépcsőházban . . . — Egy káró — licitál Dáša Zibrtová. — Ugyan, hová menne oda föl... — Egy kör — licitál Evžen Gráf. — Tegnap megfenyegette Juldát... — Egy pikk — licitál Frank Secký. — Bár csak tenne egy kis kárt abban a Jóidéban ... — Két treff — licitál Zita. — Én azt a Juldát egyszerűen nem állom. — Két pikk — licitál Dáša. — Én már tiszta szívemből utálom. — Három treff — licitál Evžen. — Az az úr fáraszt és untat. — Három kárő — licitál Frank. — Egy idióta. — Négy treff — licitál Zita. Második emelet, a tett színhelye. Az én emberem ajtaja. A túloldali ajtó mögött hangok és vita. Miért nincs ma Trojan mérnök úr Gráfová asszonnyal? Annak nem is egy oka van: Gráfová asszonynak ma van a jour fixe-e, s így Trojan mérnök úr felhasználta szabad délutánját nemi erejének regenerálására. További ok, mégpedig a leghülyébb: a dilis Roman kölyök, aki örökösen az utunkban áll. Egy kicsit dobogok. Senkinek semmi se számít. Az én emberem ajtaja. Ma újra ajtót nyit nekem? Az egyik zsebemben a tőr már régen kikapcsolt tokjával. A másik zsebemben a szájharmónika. Mit játszott Néró Róma égésekor? Kopogok az ajtón, az én emberem kinyitja, belépek — az a tökéletes felszabadulás, amikor az ember már teljesen benne van — az istenért, tán csak nem főz nekem még teát is — az istenért, talán még történik valami... — Madda nincs itt — mondja Julda Serafin.
