Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Duba Gyula: A felügyelő úr gyengesége

okoztam. Igyekezett hát magát megmenteni. Jó, jó, védekezett erőtlenül, de akkor még nem tudhattam azt, ami ma már nyilvánvaló előttem, a változó valóság, elvtársak, az ellentétek harca, a dialektika törvényei kuszálták össze körülöttem a helyzetet, de én jót akartam, elvtársak, uraim, én minden erőmmel és tehetségemmel a köz javát akartam...

D. most külsőre annyira jelentéktelen volt, olyan csendes és visszahúzódó, hogy alig lélegzett, de bogárléte mélyén az öntudata úgy kattogott és csikorgott, mint egy kézi hajtású szecskavágó estefelé, ősszel, tehénetetés idején. Bárcsak jönne valaki, és azt mondaná: fel a fejjel, pajtás, semmi baj, nem vagy te ellenség, csak a tojáshéj még ott fehérük a fenekeden, és zavar az elmélyült és korszerű gondolkodásban ...

A Fekete Macskába azzal a tudattal lépett be, hogy középkora ellenére tapasztalatlan zöldfülű, akinek felelőtlenségét azonban nem lenne célszerű szigorúan elítélni, mert alapjában véve fejlődőképes koponya, jóindulatú fickó, csak kézbe kell őt venni és irányítani. Erről van szó, pontosan tudtára kell adni, hogy mit akarnak tőle, mit tegyen. És helyzete megítélésében abból a kétségtelen tényből kell kiindulni, hogy nem ellenség, hanem megtévedt lélek, akit nevelni kell. Néha bírálni. Elbeszélgetni vele. Tanácsokkal és főleg pontos értesülésekkel ellátni a dolgok állásáról, informálni, hogy világos ítéleteket alkothasson magának, és ne tévedjen. így hát bement a Fekete Macskába és egy kétszemélyes sarokasztalhoz ült. Jóformán körül se nézett még, és már poharat szorongatott a kezében, a pohárban szőke tejhez hasonló folyadék lötyögött; mellette a Tri dni ma naháňali, ešte ma nedostali kezdetű betyárnótát énekelték, szerelmesek ölelték egymást, sovány nyugdíjasok reszkető kézzel emelték a poharat, és szaporán ittak, s egy piros arcú, kövér és kopasz családapa a világgal megbékélten borult az asztalra, és édesdeden horkolni kezdett. Hősünk ivott, a családapa izzadsággyöngytől fénylő koponyájára meredt, és azt a meghökkentő felfedezést tette, hogy ő tulajdonképpen nem is tévedett. Igaza volt. Helyesen ítélt. Más a valóság, és más a látszat, s bírálói a látszat talajáról Ítélik el. Igazsága egyre nyilvánvalóbban és cáfolhatatlanabbui kristályosodott ki benne, és lelkében felvidulva igyekezett róla meggyőzni ellenségeit is. Ellenségei? Igen, mert nem értik meg, és a saját érdekeiknek megfelelően ítélik el őt. Azt a dolgot nem úgy kell értelmezni, a valóság nem annyira egyoldalú, sokkal bonyolultabb annál. És főleg nem szabad azonnal rosszindulatot feltételezni az emberben, elvtársak, ember az embernek ne legyen farkasa...! A valóság igenis sokoldalú, s a marxista filozófia is csak a relatív igazság érvényét ismeri el. Abszolút igazságot nem ismerünk, kérem, mert az magával istennel volna azonos. Amit tettem, azt jóhiszeműen tettem, használni akartam vele, a fejlődést elősegíteni, építeni...

Már-már diadalmaskodott ellenlábasai felett, amikor a borozóba belépett az uborkaevő csavargó, karján egy nagy csokor őszirózsát és krizantémot tartott. A nője kipi- rultan és derűsen nyomult utána, egészen megszépülve. A virágot talán együtt lopták valamelyik nagy utcai virágtartóból, s a közösen végzett munkában kibékültek egymással és a világgal. A férfi jámbor arccal, megszelídülve járult az asztalok elé. Virágait kínálta, s közben szívélyes mosollyal nézett az emberek szemébe. Megnyugtató párocska volt, nyoma se volt rajtuk a reggeli vadságnak és elvetemültségnek, amely- lyel a társadalom ellen lázadtak és embertársaikat fitymálták. Akár azt is gondolhatta volna róluk az ember, hogy fillért fillére kuporgatva, józan és jámbor családi életet élnek, lám, virágoskertjük kései díszeit is eladják, hogy örömet szerezzenek másoknak, s a befolyt csekélyke összegen felvágottat, sajtot, tejet és friss cipót vásároljanak bohó és örökké éhes gyermekeiknek. Az ám, horkant fel magában D., friss cipót...! Pálinkát, gazemberek, olcsó rumot sörrel, ismerlek benneteket, jómadarak... Büszke gőg és hatalomvágy szállta meg, fokozatosan uralkodott el rajta a kényszer, hogy tiszteletet és félelmet kényszerítsen ki ezekből az emberekből magával szemben, érezni akarta önmaga fontosságát és erejét, kötekedni akart, durva akart lenni, kérlelhetetlenül ítélni és rémületet kelteni. Mereven nézte a gyanútlan virágáruspárt, ahogy asztala felé közelednek, s még mit sem sejtenek, udvariaskodnak és kedélyesen mosolyognak; még nem tudta, mit fog tenni, fogalma se volt róla, hogy mit tegyen, akárcsak reggel a téren, de tudta, hogy valamit tennie kell, és tenni is fog, és azt is érezte, hogy most helyzeti előnyben van, és a fellépése sikeresebb lesz, mint délelőtt. A férfi gyanútlanul neki is felkínálta a krizantémokat, s akkor a pillantása találkozott