Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Páral, Vladimír: Gyilkosok és szeretők (részlet)

rögtön vissza is jött, és hogy Madda a VEGYIP mögötti parkban vár ránk. Elindultunk hát — hat lány meg én. Eléggé kikészültek a tömérdek sörtől, és útközben ordibáltak, szerencsére ilyenkor már néptelenek az utcák.

A VEGYIP mögötti parkban sötét volt, mint a pokolban, elmentünk valami pádig, és valamennyien összezsúfolódtunk rajta... A lányok valahogy olyan furcsák kezdtek lenni meg minden... a testemen éreztem a durva kezüket... nagyon rossz és ocsmány érzés volt. Ök közben nevettek rajtam, és én életemben először bőgtem nyilvánosan. Immár tökéletes pojácaként mindenki számára, immár kapcarongyként — nem, így nem lehet tovább élni.

— Menj tőlem, Roman, és tűnj el — mondta Madda a lépcsőn. — Gyűlöllek.

Ez nem lehet igaz ... Ez nem jöhet az én Maddámtől, ezt valaki bebeszélte neki...

— Julda meggyőzött... — mondta Madda.

— Julda nem ereszt veled — mondta Madda.

... és én megértettem, hogy most össze kell szednem magam, mert különben soha többé nem állok talpra. Ha most nem szánom el magam, akkor ebben a stílusban folytatva néhány nap múlva már csak egy széttaposott medúza lesz belőlem... Julda Serafin. Megvan hát végre az én emberem.

Bátorítónak felhajtottam a Rondából, abból a fehér kubai rumból, amelyet annak idején anyu adott inni, s közben azt mondta: „Most már férfi vagy, Roman.“ így mondta. Köszönöm, anyukám, most már magam gondoskodom magamról, hogy neked ne kelljen törődnöd velem, és hogy ne álljak többé az utadban.

A Rondával a testemben, a tőrrel az egyik, a szájharmónikával a másik zsebemben elindultam a lépcsőkön fölfelé a második emeletre, szerettem volna előtte még egyszer utoljára megsimogatni Maddát, mert az után erre már nem lesz mód — kopogtam az ajtón és az én emberem ajtót nyitott.

Én egyszerűen képtelen vagyok beledöfni a tőrt egy emberbe. És végképp nem, ha nem csinál nekem semmit.

— Nem engedlek be hozzá! — kiabálta az én emberem, de ez túl gyenge dolog volt tőle, mert az igazán semmi, hogy éjszaka nem ereszt be a szobájába a húgához, így hát csak lehordtam, és telerikácsoltam az egész házat, mint egy tébolyult, hogy az én emberem egy kicsit jobban bepipuljon, és ezzel megkönnyítse a dolgomat — vagy azért, hogy odajöjjön valaki a házból és az egészet lehetetlenné tegye ...?

Mi sem természetesebb, mint hogy megint nem történt semmi. Levánszorogtam újra haza, és a térdem úgy remegett reggelig, mint a marathoni futás után. Amelyet nem futottam végig. De hiszen már kis híján megöltem egy embert...

Reggel felkeltem. Kakaóskalácsot reggeliztem meg kakaót. Gyalog mentem a suliba. Az akácok sárgulni kezdenek, a gesztenyék rozsdásodni. A nap a kövezeten csillog. Az utca újságoktól és kávétól illatozik, és az ablakokban rádió szól. A gyerekek, kis táskákkal a hátukon, iskolába mennek, és lökdösődnek és vihorásznak egyvégtében. Tizenhat éves vagyok. A nap melegíteni kezd — AZ ISTENÉRT, MIÉRT VAGYOK ATTÓL SZERENCSÉTLEN, HOGY NEM ÖLTEM MEG AZ EMBEREMET... nem éppen fordítva kellene lennie?

A suliban francia rögtön az első órán, kommentár nélkül. Utána fizika, amit utálok. Történelem, amelyből a tanár úr már leírt engem. Kémia — az anyám szulfid volt, a kénsav hatására szulfát lett belőle, én pedig a kénhidrogénes fing vagyok. A Kipp- féle készülék először is büdös, és a kis gumicsöves kémcsőben a harmadik analitikai csoport kationjai úgy állnak össze, mint a megalvadt vér. Aztán két óra torna Sáda tanár elvtárssal, aki már alig várja, hogy kapuként lerakhassa az ugrószőnyegeket — teljesen fölöslegesen, minthogy ebben a játékban én vagyok az egyetlen kapu, és amikor két óra torna van egyszerre, nincs a kettő között szünet. Milyen vidáman és minden alacsonyabbrendűségi érzés nélkül püfölnek engem mindannyian az alatt a kilencven perc alatt — ők a maguk emberével egyszerűen nem sokat szarakodnak.

Az iskolából egyenesen a strandra mentem, fürdőgatya nélkül, a fürdés számomra sohasem volt fontos ott. Az autóbusz majdnem üres... és üres a pázsit is a parton egészen a Jachtklub kerítéséig, nincs senki az osztályunk körülkoptatott akácfája alatt. Valamikor erre vezettem Maddát, az én istennőszépségű nőmet és squaw-omat... az osztály akkor se regisztrált engem. Holnap majd az újságban olvasnak rólam. Járnak a fegyencek fürdeni? Ha évek múlva visszajövök ide, a bányamelótól teljesen kidolgozott