Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Páral, Vladimír: Gyilkosok és szeretők (részlet)

TIZENHAT ÉVIG VÁRT a stuttgarti Henry Damman úr. akinek kaktusztenyésztés volt a hobbyja, élete egyik nagy pillanatára. Tavaly július 16-án — egy órával éjfél előtt — végre kivirágzottak az „Éj királynője“ romantikus néven ismert kaktuszai. Damman úr a családjával, szomszédaival és a szakemberekkel ezután néhány órán át gyönyörködhetett a káprázatosán szép virágokban. Hajnali öt órakor a „királynők“ elhervadtak. A kaktuszokat Damman úr csak nyolchetenként egyszer öntözi, s akkor is csak egy gyűszűnyi vízzel.

AZ EGYIK NEW YORK-I zenegépeket gyártó cég érdekes zeneautomatát kínál a következő használati utasítással: „5 dollár bedobása ellenében egy önműködő kalapács bármelyik ön által kiválasztott lemezt összetöri.“

Nos, sajnos, én még mindig itt vagyok, nehogy elfelejtsenek — Roman Gráf, a legfölöslegesebb ember a világon, és egyben az a srác, aki már mindenkinek csak az útjában van.

Az öregemnek azért, mert miattam nem tud délután aludni. Mint apának persze az lenne a kötelessége, hogy juniorját nevelje, ezért aztán a délutáni szundizás helyett olykor álmosan pislog rám egy fél óra hosszat is egyvégtében, némán, hiszen mit is mondhatnánk mi ketten egymásnak? Borek Trojan szintén hallgat, amikor az öregem kiküldetésen van, és találkozunk a lakásunk folyosóján, de hát egyáltalán miféle érintkezés képzelhető el az anyuka fiúja és a fiacskája között — ám Borek pofája szavak nélkül is cseh katlanunk legalsó geológiai rétegei alá temet, mégpedig jó mélyen, valahová a trilobiták közé, és még jócskán azok alá is, a másodkorba, elsőkorba, le egész a nullkorba. „Tűnj el — mondja Madda, az én istennő szépségű nőm és az én squaw-om — látni se akarlak.“

Ég anyu már nem az én anyám, és én nem vagyok már a fia, Borek Trojan úr úgy rekesztett ki belőle, mint a kénsav a báriumszulfidbói a Kipp-féle berendezésben, amelyet az iskolában éppen most tanulunk. BaS + H2SO4 = BaSOí (ez a kettő akaszko- dott az elektronjaival olyan kísérteties erővel egymásba...) + H2S, ez viszont a büdös kénhidrogén, amelyik általános megkönnyebbülésre elillan és eltűnik, anyám, milyen jó volt nekünk együtt a mi BaS-ünkben — de hát most nyilván többet kaptál, mint amennyit tőlem kaphattál volna.

Anyu, bocsásd meg, hogy még létezem ...

A hajamban örvendetesen szaporodnak a fehér szálak, és ha megszámolom őket a halántékomon, és ráadásul csak a teljesen fehéreket, mert a megsárgultakat naptól kiszívottnak tekintem, és nem számítom őket — akkor a bal halántékomon 27 és a jobbon 42 teljesen fehér hajszál az eredmény.

Szeptember van, és mi gyerekecskék újra iskolába járunk. Az osztályban sohasem szerettek a legcsekélyebb mértékben sem, legalábbis azt hittem, s volt abban valami megnyugtató, hogy a dolog már nem állhat rosszabbul — csakhogy a dolgok mindig állhatnak még rosszabbul is. Üj és teljesen sztupid francia tanárunk van, aki egyvégtében ringyósítja azt az ő kenyéradó nyelvét, és amikor már a szó szoros értelmében szaggatni kezdte a dobhártyámat, be egészen a középfülig, megengedtem magamnak, hogy egy icipicikét kijavítsam — igazán nem én tehetek róla, hogy minden évben Párizsban járok, ahová ő sohasem fog eljutni, de hát olyan borzalmas bűn jobban tudni valamit a tanárnál? — és az osztály az óra hátralevő részéből kupit csinált, mert ők megint úgy vették, hogy már megint felvágok azzal a szerencsétlen Párizsommal, amelyért már szégyenkezem, csakhogy számukra már minden jő, ami ellenem fordítható, és tornaórán, amikor „szorítóst“ játszunk (Sádának, a tornatanárunknak koncentrációs tábori ötlete; a két átellenes falnál egy-egy ugrószőnyeg, két csapat, és a lasztit az ellenfél szőnyegére kell juttatni, s közben mindent szabad) mindkét csapat többet törődik velem, mint a lasztival. Az egyetlen a történelemtanár, akinél megértésre találtam, de ezt is csak addig képzeltem, amíg be nem vitt magával a szobájába, ott aztán azt suttogta nekem, hogy olyan vagyok, mint egy oxfordi diák a busmanok között, és egyre halkabban suttogta, hogy Ganimédész és Orfeusz vagyok meg szép fehér ifjú a barbárok között, és közben simogatni kezdte a térdemet, és egyre följebb csúsztatta a kezét... így most már teljesen magamra maradtam.