Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben

„megmerevedett" itt az arcvonal, a háború apálya és dagálya alig vetett hullámot. Még Gedeon főhadnagy mesélte néhány nappal érkezésem után, hogy ők nyáron átéltek egy nagyobb támadást. Amerikaiak, Jórészt négerek, kamaszkorú fiatalok kapaszkodtak fel a domboldalon, mintha sétára vagy vadászatra indultak volna. Persze, frissek és pihentek voltak, Verdun pokla még nem kezdte ki idegrendszerüket.

Csak később, hetek múlva eszméltem rá, hogy felesleges már minden nagyobb támadás, a front az egész nyugati szakaszon hamarosan összeomlik; érzi ezt a legénység minden megpróbáltatott embere, csak hátul a vezérkar nem akarja még beismerni a vereséget.

Mennek az első vonalból a jelentések, napjában kétszer küldöm az enyémet is, hogy itt kint minden csendes, és az mit sem számít, hogy ez a csendesség és nyugalom összeroncsolt friss holttestek hekatombáin nyugszik ...

Reggel megkaptam hivatalosan is a parancsot, vegyem át a századot, lássam el pontosan a szolgálatot, a haucourt-i megfigyelőtoronyba küldjem el a zászlósomat, én pedig keressem meg az összeköttetést a jobb szárnyon beásott német ezred szomszédos századával.

Az árokszolgálat beosztását egy idősebb őrmesterre bíztam, és a hátsó árokrendszert jól ismerő küldönccel elindultam szomszédolni.

Háromnapi állhatatos őszi eső után végre kisütött a nap. A hegyek közé ritkán szabaduló városi gyerek erdőszeretete élt bennem; elrémített a dombhát rettentő pusztasága. A megfigyelőtoronyból is elém tárult a megcsonkított táj halotti némasága, de most az őszi napsütés aranyzuhatagában még riasztóbb volt az elégett és csonkig tört fák bozótja. Mintha csontvázzá fagyott karok nyúltak volna átkozón az ég felé, s nem is földön, hanem tölcsérről tölcsérre bukdácsolva valami idegen, holt bolygón járnék a vasnak, fának és sziklának törmeléke közt.

A domboldal védettebb keleti hajlatában, néhány száz méterrel az előretolt állások mögött megleltük a német század parancsnoki fedezékét. Gondosabban kiépített verem volt, mint a miénk, bent szinte lakóháznak tetszett rendjével és valahonnan hátulról hozott illatozó fenyőág díszeivel. A három tiszt fekvőhelye elkülönítve, egy összetákolt asztalkán tálcára rakott kenyerekkel és néhány üvegpohár. Spirituszégőn kávé forrt, kellemes illata az orromba szállt.

Az előírásos jelentkezés után leültettek, és megkínáltak vékony kolbászkarikákkal és hagymával megrakott margarinos kenyérrel és kávéval. Kiderült, hogy ez az ebédjük. Legénységi koszton élnek, „zubussokkal“, hús- és halkonzervekkel, kolbászféleséggel, gyümölcsízekkel és csokoládéval, egy kis száraz süteménnyel egészítik ki kosztjukat. Bőséges ez, a legénység közt elégedetlenséget keltene, ha külön menázsijuk volna, mint nekünk, „osztrák“ tiszteknek, akik otthonról jobban vagyunk ellátva.

Elfogadtam egy „belegtes brötchent“, a híg feketéjükből is ittam néhány kortyot, és meg kellett ígérnem, hogy máskor is elnézek hozzájuk. Az elődömmel, Gedeon főhadnaggyal nehezen értettek szót, a tolmácsa is csak törte a németet, külön öröm, hogy velem oly kellemesen eldiskurálhatnak. Akad náluk néha gyomorerősítő Altvater, nem olyan jóízű és erős, mint az a szilvapálinka, amit Gedeon főhadnagy hozott egyszer magával, de rajnai boraik nem rosszabbak a mi borainknál. Meglepett, hogy ételről és italról annyi szó esik, mintha nagyobb gondjuk-bajuk nem is lett volna.

Negyvenen felül lehetett a legidősebb, tanárnak néztem, és később, amikor az otthont kezdték emlegetni, kiderült, hogy nem tévedtem. Ha a „fekete kutyák“ odaátról küldik a gázbombáikat, ők nem viszonozhatják, magyarázta, rendszerint délnyugatról fúj a szél, és a mérget rájuk kergetné. Más bajuk nincs is, a háború már nem húzódhat el soká, fegyverszünetet kellene végre kötni.

A többiek, a fiatalabbak csak bólogattak, bennük sem volt harciasság, s ami kivált meglepett: egyikük sem élt nagy szavakkal; a frontéletet minden veszélyével úgy vették, mint valami nehéz hivatalt, amelyet el kell tűrniük, nem szabadulhatnak tőle. Nem felelhettem, hogy a mi tisztjeink gondolatvilága más, óvakodnak minden puhaságot és megelégelést eláruló szótól, inkább bátorságot fitogtatóan nagyszájúak, de egy kis nátha vagy könnyebb sérülés elég, hogy szedjék a sátorfájukat.

A hét végén megismételtem a látogatást. Ezúttal nem mentem üres kézzel, magammal vittem a dekádra kapott rumadagokat és egy doboz „dritte Sortének“ jelzett egyiptomi cigarettát, amit — nem lévén dohányos — máskor szétosztottam legényeim közt.