Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben

Werner százados nem tagadta meg magában a tanárembert. Előtte való nap megint néhány gázbombát kaptak, tízszeresen fizetik vissza a „fekete kutyák“, hogy a háború elején, tizenöt tavaszán Ypernnél ők lőttek először a francia állásokra gázzal. Vajon tudom-e, hogy a régi indusok két évezreddel Krisztus előtt füstfelhőkkel és mérges ködöt előidéző tűzzel harcoltak? A rohamra induló íjászok könnyen végeztek álomba kábított, megbénított ellenfeleikkel. És tudom-e, hogy később a régi görögök is használtak gázt a várostromoknál? 1456-ban pedig egy alkimista mentette meg Belgrádot a támadó törököktől. Mérgező keveréket készített, rongyokat mártottak a folyadékba, és meggyújtva az ostromlók elé dobták, hogy a mérges ködfelhő megfutamodásra kényszerítse őket.

Történelemismerete lebilincselt, a két másik német is tisztelettel hallgatta, a vegytanhoz is konyíthatott, szakszerűen megmagyarázta, hogy a foszgénnek merőben más a hatása, mint a klórgáznak és Gelbkreuznek. Említett egy tüsszentő ingert előidéző vegyszert — nevét nem jegyeztem meg —, amelyet a hetvenes háborúban akartak felhasználni. Később egy Adolf von Beyer nevű müncheni vegyész — a nevével gyakran találkoztam az aszpirines dobozokon — mérges gázok alkalmazását ajánlotta, de a porosz generálisok elvetették a gondolatot, hogy a hagyományos fegyvereken kívül mást is használjanak.

Talán félórát magyarázgatott tanáros pedantériával, hogy a múlt század végén az angolok pikrinsavvai töltött gránátokkal bombázták a búrok állásait. Bizonyára ezeknek a gázbombáknak köszönhető, hogy a háború előtt húsznál is több állam nemzetközi egyezményt írt alá, amely tiltotta a gázgránátok használatát. De mit ér az ilyen papír, ha kenyértörésre kerül a dolog. A hiba különben ott volt, hogy a franciák már a háború kezdetén tízszer nagyobb mennyiséggel rendelkeztek a pusztító vegyszerekből, most meg az amerikaiak megszázszorozták. Ezért olyan kilátástalan, hogy tovább háborúskodjanak, minden múló nappal növekszik a veszteségük. Ha folytatják, millióra nőhet csak a gázgránátok áldozatainak száma.

Rengeteg ismerete volt Werner századosnak, ám azt akkor álmában sem sejtette, hogy annak a müncheni kémikusnak utódai lesznek, akik megtalálják milliók csöndes elnémításának vegyszerét, és Hitler főembereinek nem lesznek olyan aggályaik, mint a porosz generálisoknak voltak.

Nem, sem Werner tanárban, sem sört kedvelő, kedélyes bajor társaiban nem láttam egyetlen vonását a gonosznak. Nem volt kenyerük az öldöklés, ahogy az enyém sem volt soha. Mégis mindabban, ami később történt, már nem voltak ilyen tiszták, nem voltak ilyen bűntelenek.

A visszapillantó tükörben az utódaikat látom.

Ki tudja, talán az egyikük fia volt, vagy egy ismerősük, barátjuk, rokonuk fia, aki később — kerek negyedszázaddal később — előreszegett fejjel, kidüllesztett mellkassal, csattogó léptekkel elcsörtetett mellettem. Lesöpört volna a járdáról, ha idejében nem térek ki az útjából. Ott fent a fejben, a hetykén felmeredő tányérsapkától fedett homloka üregében nem a gáztól, hanem pusztító gondolatoktól mérgezett sejtek diktálták harcias lépését, és merevítették acélosan hideg szemének tekintetét.

Igen, a tiszta gondolat és a szép szeretete emeli a magasba az embert, és tévtanok, hamis ideálok, az erő, a nyers erő tisztelete teszi csörtető barbárrá, dönti a mélybe.

Negyvennégy tavaszán egy Einhaus nevű bankember hívott magához Káptalan utcai házába. Szőke, puha arcú „hannoveráner“ volt, a nácipárt hangadó tagja, akit szerencsés házassága és szépfiúsága lökött előre pályáján. A váratlan meghívást néhány újonnan vásárolt festménynek köszönhettem; Einhaus úr talán szakértőnek tartott, és el akart dicsekedni előttem új szerzeményeivel. Arra már nem érdemesített, hogy felvezessen a lakásába, a képek ott voltak előkészítve földszinti irodájában. Einhaus úr a bankigazgatás mellett textillel is kereskedett nagyban, tízezres tételekben — erre kellett az iroda.

Hat felé járt az idő, két hivatalnoka és gépírónője éppen elköszönt. Alig kezdtük meg a szemlélgetést, hatalmas német gépkocsi állt meg a ház előtt.

— A barátom... milyen váratlanul jött — mondta vendéglátóm zavartan.

De már nyílt is az ajtó, a háziúr fehér kesztyűs inasa betessékelte az új vendéget.

Feszes egyenruhában, ragyogó lakkcsizmában és egész testi valóságában olyan volt, mintha Geiserich vandal király főembere lépett volna be SS díszruhába öltözötten.