Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Duba Gyula: A felügyelő úr gyengesége

akiknek művészhajlamait szokta magyarázni. Az ismerős öreg pincér azt kérdezte D.-től:

— Politikánk égboltja derűs vagy borús, fiatalúr? — Nekem borús — válaszolta —, szellő se rebben, a légkör fülledt, a csend vihar előtti. Tudja, milyen a vihar előtti csend...? — A csendet nem ismerem — morogta a pincér —, munka közben a vendégek üvöltenek a fülembe, otthon, panellakásomban, pihenés közben pedig a szomszédaim. Milyen az a csend...? — Nyomasztó — válaszolta D. —, örüljön a szomszédainak, remek emberek lehetnek... — Sakálok — hajtotta egyre a magáét a pincér —, utálom a hangjukat, vesszenek meg, csendet akarok magam körül... — D. olyan merőn nézte a gázradiátor szürkésfekete bordáit, mintha szuggerálni akarná őket, hogy megmozduljanak és harmonikázni kezdjenek. Körülötte a jégkorongbajnokságról és elbizakodott labdarúgókról beszélgettek, a kimérőpulton nyolc kopasz csirke forgott nyársra húzva az infravörös sugárnyalábok kereszttüzében, bőrük felülete csodálatos, bugyborékoló életet élt; apró kristályszínű gyöngyök pattantak ki halvány testükből, kéjesen remegtek, és lepottyantak a sütő aljára. D. most befelé forduló életet élt. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy apja szokta így nézni az eresz alatt állva az őszi esőt, amint a cseréptetőről ritkás gyöngyfüzérben, plityplattyolva aláhullott a csepegőbe, és apró tavakat alkotott. Erősen gondolkodott, s valahogy mégis kötetlenül kellemes és fájdalmas volt egyszerre így gondolkodni. Valójában töprengett, motyogva elemezte magában a világhoz való viszonyát. Hogy egészen pontosak legyünk, a motyogás teljesen hangtalan volt: a gondolatai motyogtak. Kuszák voltak, töredékesek. Nemrégiben valamit tett, valamit helyeselt és beleegyezett valamibe, egyetértett valamivel, olyan dolgot tett, amelynek — mint várható volt — visszhangja támadt, érdekekbe ütközött, véleményekkel ellenkezett. D. kockáztatott, cselekedett, s most a következmények alakulásának a nehéz korszakát élte. Várt. S körülötte csend honolt. Várta, hogy az élet megeméssze tettét, egyéni adalékát a világhoz, és magába fogadja, bekebelezze — alkalmazkodjon hozzá, változzon általa vagy kiöklendezze magából, s őt megbélyegezze vagy eleméssze. A csend körülötte azt jelentette, hogy most minden információ nélkül áll itt egy pohárral a kezében, és a képzelőerejére van utalva, hogy ez tájékoztassa őt a jövőjét illetően. S a képzelőereje dolgozik, fantáziája sziporkázik, agya erősen zakatolva termeli a motyogó gondolatokat: íme, D. szorong. Ezt élte át és írta meg Kafka, ezt foglalták gondolati rendszerbe az egzisztencialisták és más pesszimista filozófusok; belső csend, magány, motyogó gondolatok. Reggel csatározás az uborkafaló ripőkkel, délben a helyzet áttekintése a hivatalában, s most ez az önmar- cangolás — marcangolok, marcangolsz, marcangol, marcangolunk, marcangoltok, marcangolnak, ragozta felvillanó ötlettel — s estig még folytatódnak a fejlemények, az út vége nem látható. A csirkék a láthatatlan sugarak kegyetlen poklában gyönyörű barnapirosra sültek, egy fehér kötényes asszony a nyárssal együtt kivette őket, és a konyha felé sietett velük, a levegő illatosan sercegett körülötte. Csak tudnám, hogy milyen méretű és mélységű az ügy társadalmi hatása, töprengett D., ha ezt tudnám, megnyugodnék, még akkor is, ha az ismeret rám nézve kedvezőtlen kilátásokkal fenyegetne. „De ahol megterem a veszedelem, ott megterem az is, ami megment tőle“ — mondja Hölderlin valahol, amiből számomra az következik, hogy ha tudnám, amit nem tudok, remélhetnék, de így reménytelen a helyzetem.

A leszálló est és a fokozatosan, hunyorogva és egyre erősödve felgyűlő neonfények az utcán találták D.-t, leszegett fejjel, körbe-körbejárt kőketrecében. Ügye most állt a legrosszabbul. Szegény feje hatalmi érdekek és diplomáciai jegyzékváltások félelmetes malmában őrlődött. Nagykövetek, miniszterek és tábornokok szidták, szellemi sarlatánnak, tapintatlan kontárnak és kerge kosnak nevezték; rokkantan menetelt, és a kivilágított kirakatok oly távol villogtak előtte, mint a síkságon döcögő személyvonatból nézett messzi falvak és szövetkezeti telepek fényei. Miután tettének összefüggéseit, méreteit és következményeit módszeresen átgondolta, arra a felismerésre döbbent, hogy a legjobb lenne, ha most néhány évre, de legalább két-három hónapra befagyasztaná magát. Amikor azt a bizonyos dolgot igaznak vélte, helyeselte és támogatta, bizonyára az erkölcsi érzékének megfelelően cselekedett, valóságlátása szellemében ítélt, de ma már az Is nyilvánvaló, hogy az erkölcsi érzéke és valóságérzete rútul becsapta. Legyünk egészen őszinték és becsületesek: felelőtlenül cselekedett. Kárt okozott másoknak és önmagának. Ekkor szorongásai már olyan erkölcsi mélységek felé lökték, hogy csaknem felkiáltott: mit bánok én másokat, de magamnak ... magamnak is kárt