Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben
fehérséget árasztó fénye mellett vagy az ágyútűztől felperzselt, földig lerombolt Hau- court templomának csonka tornyában? Egy Zeiss messzelátón a ködbe vesző Verdun külső erődjeit, a Marne frontjait kellett a romos toronyból figyelnem, látok-e valami élénkebb mozgást körülöttük, amiből közeli támadásra lehetne következtetni? Ha a Meuse völgye és dombvidéke erősebben elmerült az eső fátylai, az őszi köd mögött, előkerült iszákomból a kötet, hogy sorait ízlelgetve erőt és gyűlöletet merítsek belőlük. Igen, gyűlöletet és megvetést is, s ez volt talán az első lépésem a későbbi, távoli lázadás felé. Szegény emberek mindent kitörűlnek Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek. Szegény emberek ölnek és csak ölnek S láz-álmaikban boldogan békűlnek. S reggelre kelvén megint megdühűlnek, Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek. Hány esztendő telt el azóta? Több mint ötven. Akkor fogtam fel először valami lényegeset a vers küldetéséből, ami Ady óta az én szememben alig másult az idők folyamán. Nemrég Voznyeszenszkijt olvastam. Kívüle kevés költő fejezte ki ilyen pregnáns tisztasággal a vers szerepét, a költő küldetését: „A költészet helye ma ott van, ahol fájó tapasztalatok szólalnak meg, változást jelezve vagy változást igényelve. A költőnek, éppen úgy, mint az orvosnak, a fájdalom központját kell felkutatnia és okait diagnosztikálnia. Ott kell megtalálnunk a költőt, ahol az ember szenved, ahol egy egész ország, egy egész nép szenved — akár a szerelmi bánat, akár a háború szenvedéséről van szó.“ 9 Az alkonyaiig tartó megfigyelő szolgálatot más parancs miatt abba kellett hagynom. Októberben jártunk már, és a váratlanul jött hidegben Gedeon főhadnagy, a század parancsnoka, belázasodott. Szanitécőrmesterünk megmérte a lázát, 39 fok fölé szökött. Gedeon odahívott magához. Éjszaka az ordonánccal elkísérteti magát az ezredirodára; ott van orvos és egy hevenyészett barakkban néhány ágy is, kikúrálják, ha csak hűlés volna — vagy küldik hátra, amennyiben súlyosabb a baj. Látom magam előtt Gedeon pocakos kis alakját és kopaszodó fejét; igen kevés katonás volt benne, pedig „civilben“ is tiszti ranggal szolgált egy fegyházban. Alapos okom volt hinni, hogy manipulált azzal a lázmérővel. Este teljesen tiszta fejjel, jókedvűen búcsúzott el tőlem, s rám bízta az akkor már csak nyolcvan vagy kilencven főből álló századot. Készítsem el helyette a reggeli jelentést, tudok németül, a formulát megtanulhattam, nemegyszer nekem diktálta jelentéseit. — Sok szerencsét! — nyújtotta a kezét. A tapintása nem volt forró, mint a nagybetegeké, szemében nem láttam lázas csillogást. Hát istenem, nem Gedeon az első tiszt, aki a romlásnak ebből a poklából elmenekül. Előbb az aktív tisztek oldottak kereket, sorban elsőnek a zászlóalj őrnagy parancsnoka, akit az első vonalban egyszer sem láttam, aztán a szomszéd század két tisztje, most meg ez a fegyházat igazgató, jámbor Gedeon mondott búcsút a frontéletnek, mielőtt a gáz összeroncsolná tüdejét, a szeme szaruhártyáját. Mindjárt frontéletem első napján néhány gázbomba robbant edénycsörömpölésre, mázas korsó széttörésére emlékeztető hangjával farkasvermünk közvetlen közelében. Szerencsére nagyobb baj nem történt, idejében kaptuk a fejünkre a gázálarcot, és ugrottunk az árkokba. Azóta megtanultam — keserves ára volt —, hogy néhány pillanatnyi késés összemart szemet és roncsolt tüdőt jelent. Fojtó köhögésrohamában nem bírja az ember magán tartani az álarcot, letépi magáról. Elrohanni az árokból? Hová és merre? Szerencse, ha a sárga halálködöt a szél felemeli a magasba, vagy visszasodorja küldője felé. Háromszor vagy négyszer éltem már át ilyen gáztámadást, abban a hitben, hogy pergőtűz és roham jön utána. De csak néhány jól irányzott srapnel vágott rendet köztünk ólomgolyó esőjével. Támadásra nem került sor. Csaknem két esztendeje »
