Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben
egy sorsra vagyunk ítélve, mégis felfoghatatlanul él bennem a hit, hogy valami ismeretlen erő kiszabadít ebből a pokolból. A fiatalság hite volna, vagy inkább egy lassan ébredő, alig körvonalazható tudat, hogy ők, a körülöttem alvók, megjelöltek, jelet róttak a homlokomra, s erről nem is tudnak, csak az én sejtésemben él: tennivaló vár rád, amit más el nem végezhet helyettünk, csak te, aki tanúja vagy gyötrelmeinknek! Esztendőkkel később, amikor már elkezdtem a tanúságtételt, valaki azt írta rólam, hogy a háború nyitotta ki a szememet, megláttatta velem a kisember nyomorúságát, és tollat nyomott a kezembe. A visszapillantó tükör most igazolta őt, de nem szeretném, ha valaki ebben a magam fitogtatását látná, hiszen nem különösebb érdem, ha valakinek mások helyett szólania kell. 8 Nem vittem magammal unaloműzőül izgalmas olvasmányt, detektívtörténeteket, mint Kornél és Ákos, csak egy vékonyka kötetet tettem a kenyérzsákomba: Ady A halottak élén című verseskönyvét. Elutazásunk előtt vettem meg könyvesboltomban, még festék- szagú volt, alig néhány nappal előbb kerülhetett ki a nyomdából. Olykor-olykor előveszem, s ha sorokra bukkanok, amelyeknek próféciás víziói visszhangot vernek bennem, s ezt a verdum próbatételt tüzes vádként az égre égetik előttem — többször is elolvasom őket, hogy mélyebben emlékezetembe vésődjenek. Versre különösen fogékony a fejem. Nincs három esztendeje, hogy egy péntek délután megtanultam a Szép Ilonkát, és másnap az önképzőkörben fennakadás nélkül elszavaltam. Kezemben volt a Vörösmarty-kötet, de egyszer sem kellett belepillantanom. A halottak élén versei is úgy belém rögződtek, hogy nem esnék nehezemre sorra mind elmondani őket. Szíven ütöttek, és lázba hoztak a nagy versek, az Emlékezés egy nyáréjszakára, az Intés az őrzőkhöz, az Ifjú szívekben élek, az Őrizem a szemed — de a felfedező izgalmával ízlelgettem azokat is, amelyek hangot adtak a költőben élő rémeknek, s az én rémeimnek is, amelyekről én nem tudtam vallani, de ő vallott róluk helyettem: Bús gőzösök nyínak s kutyáim Uvöltnek: ez az éjjel rendje, Sokasodott hadak és vadak Hozzák őket gerjedelembe: Mert a hadak megsokasodtak, Mert a vadak elsokasodtak. Az iskola nem ismertetett meg Adyval, itt a Meuse völgye árkaiban magam fedeztem fel őt, hogy aztán egy teljes évtizedig iránytűként kísérjen, míg el nem jött a megismerkedés József Attilával, majd Radnótival. De a tegnapi fáklyám azért nem hamvad el, ma is elevenen él bennem és int: Őrzők: vigyázzatok a strázsán, Az Elet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres és ostoba feneségek ... Vajon átérzi-e egy mai húszéves, mennyit adhat egy vers az embernek, kap-e annyit rímekbe szedett gyötrelmes szépségétől, amennyit a mustárgáz sárga ködétől martan én kaptam a Krónikás ének 1918-ból soraiból: Iszonyú dolgok mostan történteinek, Népek népekkel egymás ellen gyűlnek, Bűnösök és jók egyként keserűinek, S az ember hitei kivált meggyöngülnek. Hol és mikor is olvastam először ezt a verset? Az úton, még Münchenben a Deutscher Kaiser szállóban, elalvás előtt, a kaverna sziszegő karbidlámpájának metsző
