Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben

ez volt a legdrágább, — és nagy urasan kijelentette, hogy a vendégei vagyunk. Csészében valami halványbarna, forró sós lét kaptunk, fanyalogva kanalaztuk, de még jobban megjártuk a megjegyezhetetlen nevű vagdalékkal. Némi Ízlelgető vallatás után kiderült, hogy zsemlyemorzsás vagdalt zöldség keveréke, és színét se látta húsnak, zsírnak, tojásnak.

— A tésztát cukrászdában esszük! — adtam ki a jelszót. A Királyi Palota közelében megtaláltuk az udvari cukrászdát. Megjártuk itt is a tortával, megrághatatlan alsó tész- tás lapja és tetejének gyümölcskocsonyája oly ízetlen volt, hogy csak kínlódva bírtuk lenyelni. Különös, de ma is emlékszem ragacsos, unalmas ízére, mert ez is a háború tartozéka volt, és felejthetetlenül mutatta a német jelleget éppúgy, mint majd negyedszázaddal később a vonatban velem utazó porosz főhivatalnok udvarias magyaráz- gatása, hogy a Führer ezeréves birodalmában, senki sem éhezik, nincs mindig hús, a vajadag is igen ritka, de van bőven borsó, gersli és szárított zöldség, a margarin- porcióból és minden másból ki lehet jönni, ha az asszony ügyesen gazdálkodik. Azt az unalmas almatortát és a porosz náci gerslijét vörös fonál köti össze, a ránk kény- szerített háború jelképei voltak, mint a csizma, a dísztőr, a vállszíj s a horogkeresztes karszalag.

A szálloda szobájában elfogyasztott ebéd után a mulatság kedvéért újra elmentünk abba az udvari cukrászdába, hogy a fehérkötényes és bóbitás, tüntetően udvarias kisasszonyokat megkínáljuk egy kis hazai süteménnyel. A svábosan beszélő Kornél ötlete volt a kínálgatás, őt mulattatta a legjobban a nők elképedése.

Este ismét elmentünk az operába. Csodák csodájára sem Ákos, sem Kornél nem ellenezte az újabb „tortúrát“. A Bűvös vadász volt műsoron, ezúttal a királyi udvar látogatása nélkül. Először hallottam a német népiéleknek ezt a talán legszebb zenei vallomását, amelyben nincs semmi hivalkodó, wagnerien dübörgő fenség és fanfáros istenülés, valkűrök lovaglásának és lándzsarázásának germános mániája. Még a vadászok karában is volt mértéktartás, a daljáték két nőalakjának áriájában pedig szelídség, hűség és szerelem, melynek bensősége meghatott.

Talán akkor, Weber zenedrámájának melódiáiban ismertem fel először, hogy egy ária dallamvonala milyen teljességgel mutatja meg egy ember jellemét, belső világának szépségét és gonoszságát.

Amikor az előadás után kiléptünk a Hofoper előtti térre, kijelentettem, hogy Münchenben járni és nem inni sört a Hofbräuhausban, oly nagy vétek, mint Rómában nem enni sajtos, paradicsomos spagettit és meglocsolni egy-két pohár chiantival. (Rómának ugyan a színét se láttam, de eleget olvastam az olasz konyha különlegességeiről, hogy tudásomat fitogtathassam.)

— Megjárjuk ott is, mint a cukrászdában — tamáskodott Kornél, az otthoni jó borok barátja. De ha már odaértünk a Sörházhoz, nem állhattuk meg, hogy be ne térjünk.

Záróra előtti virágos hangulat fogadott odalent a pincében és az emeleti csarnokban is, ahová a nehéz sörszag, az izzadó férfitestek párolgása és a füst elől felmenekültünk. Ingujjra vetkőzött kövér testek panoptikuma úszott itt a sűrű szivar- és pipafüstben.

Honnan ez a zsíros jólét és kövérség ebben az ínséges világban? Feketéző mészárosok, marhakupecok, hadiszállítók serege közé cseppentünk — vagy a kesernyés árpalé duzzasztja ilyen lottyadt hatalmasra a testeket?

— Egy kis sört! — szóltam a söntés egyik csaposának, és egy percbe sem telt, három HB betűs sárgásszürke agyagkorsót tolt elénk a bádogon. Literes korsók voltak, tetejükön kövéren duzzadt a hab. Ha ez itt „kis sör“, isten neki fakereszt, megkóstoljuk, hogy ne valljunk szégyent.

Kellemesen hideg volt és kesernyésen ínycsiklandó. Nem lehetett kortyolni, mint a vinkót, egy hajtásra majd a fél korsót csúsztattuk le egyszerre a garatunkon — a szomszédunk, egy tekintélyes külsejű cívis példáját követve. Fölséges, ismertük el mind a hárman, de hát ki gondolta volna ebben a sokcédulás, élelmiszerjegyes világban, ahol régóta szűkre porciózták a zsírt és húst, dekákra mérték a kenyeret, cukrot és lisztet is, hogy a sör nem sínyli meg a háborús gazdálkodást.

A csapos elképedt, és szinte sértésnek vette, hogy nem kérünk újabb korsót, és jókedvűen odébbállunk.

Harmadnap kimentünk a Theresien-Wiesére, ahol a csarnokokban és a bódék utcasorában már folytak a közeli Október-ünnep, a müncheni nagybúcsú előkészületei. A