Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben
Versailles-t utánzó nymphenburgi kastélyt és parkjának szőkőkutait is megcsodáltuk. Este hamarjában más programot kellett ajánlanom, mert két társam torkig volt a komoly muzsikával. így jutottunk el egy kis kamaraszínházba, ahol Wedekind Tavasz ébredését játszották. Az érdekes avantgard dráma temetőjelenetének volt valami lehangoló morbid jellege, és mi nyomott kedvvel hagytuk el a színházat. 5 Kora reggel ültünk vonatra, és este értünk Strassburgba. Két éjszaka aludtunk itt a székesegyház közelében egy ősrégi, de ragyogóan tiszta hotelben. Nagyváros ez a Strassburg, mégis volt benne valami vidékies, kisvárosi jelleg. Csak ottlétünk másnapján jöttem rá, hogy a patinás Strassburg szemnek tetsző jellegét a népviseletben járó nők fehéren ragyogó főkötői adják meg. Kétszer is megnéztük a középkori templomépítészet csodáját, a káprázatos Münstert, felmásztunk a tornyába, és megbámultuk az egyik oldalhajójában elhelyezett csillagászati óráját. Este nem mentünk színházba. Több volt itt a kaszárnya és katona, mint Münchenben, ahol egyetlen háborúra emlékeztető erődítményt nem láttunk. Talán ez tette és a szemerkélő eső, hogy lehangolóan megcsapott a háború közelsége, figyelmeztetően az emlékezetünkbe idézte, hamarosan lejár a nyárvégi sétaút utolsó napja, és jön a front őszi sarával és nyirkával, jön a frontszolgálat ismert és ismeretlen kockázatával. A reggeli gyors Strassburgbói Saarbrückenen át csak a német-francia határ közelébe, Diedenhofenbe vitt el. Mikor kiszálltunk, körülfogott a pályaudvar hatalmas forgataga. Rend volt itt is, katonás alaposság, mint mindenütt másutt, ahol megálltunk, de mintha itt a német rendet és alaposságot valami nyugtalanító elem felborzolta volna. A hadtáp vonalába értünk, az állomás hangyabolyra emlékeztető sürgése-forgása előre jelezte, hogy rövid órák múlva egy teljesen más világba lépünk, melyben merőben más szokások és törvények uralkodnak, mint abban a világban, amelyet magunk mögött hagytunk. A csüggesztő roppant sürgésben elmúlt a gondtalan beszéd, a jóízű tréfák ideje, egyszerre személytelen lettem, arcéi nélküli számmá fokoztak le ismét, már csak arra voltam jó, hogy a háborúnak mérhetetlenül megduzzasztott, beteg testét a véremmel tápláljam. Társaim talán hasonlót érezhettek, mert ők is szótlanul borzongtak és dideregtek, mintha a levegőt hirtelen fagyos nyirok lepte volna el. Megkeseredett szánkban az étel, csak ímmel-ámmal ettünk néhány falatot, hogy elfogyjon a maradék, és ne cipeljük magunkkal tovább. Délfelé a pályaudvar egyik eligazító altisztje egy Sedanba induló vonathoz kalauzolt. Rázós szerelvény volt, telezsúfolva mogorva, hallgatag utasokkal. Jóval Sedan előtt, egy Longwy nevű belga határmenti kisváros állomásán le kellett szállnunk. Innen alkonyaikor egy keskeny vágányú vasút vitt minket tovább a Meuse völgyébe. Fel-felvillanó torkolattüzek és tompa dörgések jelezték, hogy túljutottunk a hadtáp vonalán, és a front közvetlen szomszédságába értünk. 6 Az adjutáns arca nem árult el sok jót, amikor jelentkeztünk. — Egy teljes hétig vonatoztak az urak? Három nap alatt ideérhettek volna — mondta rosszallóan. — Az öreg nem ismer tréfát, megeszi magukat! Csakugyan alapos fejmosást kaptunk a tágas fabarakk legbelső szobájában. Az ezredes bosszúsan dobta menetleveleinket a térképekkel és iratokkal elborított tábori íróasztalára. — Hol a fenében szórakoztak a hadnagy urak? — kiáltott ránk annyira felháborodva, hogy arcának minden izma táncolt, mintha belülről, a bőre alatt dróton rángatták volna. — Alázatosan jelentem, ezredes úr, csak éjfélkor jár le a menetlevelünk — kockáztattam meg a védekezést. Talán gúnynak vélte, mert sápadt, lárvaszerü képét gutaütéses vörösség lepte el. Most már minden haragját csak rám köpte:
