Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben
A tanács jő volt, háromágyas tágas utcai szobát kaptunk a szálló negyedik emeletén, ám a két hölgyet az éles szemű portás elképesztő gyorsasággal kitessékelte, hiába próbálták a vonatban kissé viharossá vált ábrázatukat „udvarképessé“ tenni. Még annyi idejük sem maradt, hogy valami címet felírjanak, ahol találkozhattunk volna velük. Kornél csippentett a szemével — jelezve, hogy a fordulat kedvére való. Az elmaradt kaland helyett be kellett érnie egy operalátogatással. öt esztendővel ezelőtt Pesten, Józsi fivéremmel töltöttem a húsvéti szünidőmet. Akkor hallottam először operát, a Bohéméletet, de csak esztendőkkel később, pozsonyi diákéveim alatt lettem igazi zenebarát. Amikor a Belvárosban barangolva a Hofoper görög oszlopos bejáratához értünk, és megláttam az estére meghirdetett Rózsalovag plakátját, rávettem Kornélt és Ákost, vessük el a korai lefekvés tervét, megbocsáthatatlan bűn lenne elmulasztani a Rózsalovagot. Májusi szabadságom javát Pesten töltöttem, s a budai hotelben velem lakó zászlós ismerősöm — zenebolond volt, mint én — megmutatta, hogyan juthat fel az operaház harmadik emeletére egy muzsikára szomjas katona. Csak némi ügyesség kell az ajtóknál, s olykor egy kis baksis, hogy a jegyszedők ne csapjanak lármát. „Háború van, pajtás, elkel nekik is egy kis kereset, és te nem károsítsz meg senkit“, hajtogatta. Gondoltam, ilyen baksis besegít minket a muzsika müncheni szentélyébe is, ha telt házat jelentene a tábla. De nem volt szükség semmiféle turpisságra. A pénztárnál bakának néztek, meg kellett magyaráznom, hogy mi, osztrák-magyarok nem a vállpánton hordjuk a rangjelzést; az aranycsillagunk azt jelenti, hogy hadnagyok vagyunk. „Ezer bocsánat“ — hajolt meg ültében a cvikkeres, öregecske kasszatündér, és fejenként egy márkáért jegyet adott a tiszteknek, főiskolásoknak fenntartott földszinti állóhelyre. Bennem mindig izgalmas jó érzést kelt a nézőtér zsongása. Nem ismerek egy lelket sem Münchenben, de ebben a kellemes, meleg zsongásban, a székek csapődásában itt is éreztem valami különös családiasságot. A fuvolásoknak és kürtösöknek, a húros hangszerek mestereinek készülődése, a zenekari árokból felhangzó sok apró futam és trilla, melyeknek játékos diszharmóniája előre jelezte az opera dallamvilágát, még fokozta a várakozás jó ízét. Meglepett, hogy a nézők a színpadnak hátat fordítva állva maradnak, s fent a páholyokban sem foglaltak helyet. Aztán egyszerre, szinte egy láthatatlan intésre, udvarias halk tapsra verődtek össze a tenyerek, s utána megindult a széknyikorgás s újabb zsongás. Csak a szünetben tudtam meg, hogy ez a szertartás a fejünk feletti páholynak, az előadásra ellátogató bajor királynak és családjának szólt. A hosszú délelőtti és délutáni séták után fárasztott az első felvonás, Ákos fancsali pofával adta tudtomra, hogy halálosan unja a vén tábornagyné szerelmi enyelgését fiatal kedvesével. Kornél a szünetben meg is jegyezte, hogy csak az én kedvemért viselte el ezt a tortúrát. De kitartottak hősiesen. Amikor véget ért a hosszúra nyúlt szünet, és visszamentünk a nézőtérre, újabb meglepetés ért: utat nyitottak és előreengedtek a korlátig, ahol kezdetben álltunk. Kornél füle pirosra gyúlt a meghatottságtól, és később bevallotta, hogy már élvezi a pórul járt Ochs báró medvemormogású basszusát, az opera pezsdítő keringődallamait. Engem a hangok tüneményes csengése, az ezüstrózsa rokokódíszes átadása, a habfehér selymekbe öltözött Sophie és Oktavian kettőse úgy elbűvölt, hogy egy csapásra megszűnt minden fáradtságom. „Labdázó fiúk halálba merülnek... a föld lakói halálba dűlnek“, Ady verse járt a fejemben, amikor az aranyfényes ragyogó színpad varázsa megszakadt, és elindultunk a Maximilian Strassén át szállodánk felé. Minek ez a szépség, puha selymek, színes bársonyok melege, aranycirádás bútorok, tükrök fényessége, a dallamok igéző áradása, amikor valahol messze, de mégis elérhető közelben, ágyúk dörögnek, tüzes villámok szabdalják szét az ég kárpitját, az Apokalipszis lovasai vágtatnak a világ négy sarkán, és a földet a végzet aratja ... 4 Másnap friss jókedvvel jártuk a várost, megnéztük a két képtár, az Alte, Neue Pinakothek és Glyptothek rengeteg kincseit, délben megéheztünk, és betértünk a Maximilian Strasse egyik előkelő éttermébe. Kornél az étlapon ráklevest fedezett fel —
