Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - Egri Viktor: Visszapillantó tükörben
2 Kiképző szolgálatra osztottak be; kényelmetlenebb volt, mint a kevés munkával járó cseklészi beosztásom, de azért nem panaszkodhattam: kibírom ezt a torokfájdítő strapát a háború végéig. Ám ott fent a hadtestparancsnokságon alighanem szálka maradtam a vizltálók szemében, és megindult a titkos gépezet. Jól olajozott kerekei simán jártak, s egy nap arra ébredtem, hogy az a hadügyminiszteri felmentés üres papír. Nagyot vétettem a magas rangú tiszti kaszt előttem ismeretlen törvényei ellen — és ezért lakolnom kell. Nyár végén egy nap az ezredparancsban közölték, hogy két hadnagytársammal indulnom keli a nyugati frontra, Verdun mellé; Hellebront tábornagy úr őexcellenciája odavezényelt hadtestéhez. Két napot kaptunk a készülődésre és búcsúzásra, egy teljes hetet az útra. Az ősz első napján, szeptember 21-én járt le a menetlevél. * Szegény anyám nem értette, miért vesztette érvényét ilyen hirtelen a felmentésem, és én nem magyarázhattam, magam okoztam a nyakasságommal és együgyűségemmel, hogy a felettesem körmére mertem nézni. Biztattam, nem kell aggódnia, a nyugati fronť most teljesen csendes, és mire kijutnék az első vonalba, vége a háborúnak. Elhitte-e vagy nem, meleg fényű, borongós barna szeme nem árulta el. Amikor az útravalót és a váltás fehérneműt a hátizsákomba rakta, nem láttam sírni. Nem voltak nagy szavai, megilletődött és csendes volt, mintha ezzel a csendességével is az otthon töltött utolsó perceimet akarta volna könnyebbé tenni. Vajon miféle gondolatok jártak a fejében, amikor a háborútól ugyanúgy megviselt, könyvekbe temetkező, búfelejtőül olasz nyelvtannal és matematikával bíbelődő öreg, csaknem hetvenesztedős apámmal magára maradt? Hiába titkoltuk anyánk előtt, hogy a világ négy táján milyen veszedelmek közt telnek napjaink, bizonyára többet tudott az értelmetlen pokoljárásról, mint amennyit elárult nekünk. Később, valahányszor írni készültem az életbírás türelméről, a gyötrelmekről és sebekről, amelyeket durva kézzel ütnek rajtunk, szólni bánatról, a szív balvégzetéről, a lélek legmélyén lejátszódó összeomlásokról — őt láttam magam előtt. Láttam öregségében is ránctalan, szép sima arcát, összezárt keskeny száját, amelyből sohase tört fel panasz előttem. Az ő hangtalan tűréséből tanultam meg, hogy ők, a búcsú perceiben könnyeiket visszafojtó asszonyok fölénk emelkednek, minden bátor fölé. Ha van az életnek boldog pillanata, a szerelemnek öröme és messze sugárzó fénye, az ő áldozatukból, az ő teherbírásukból és tűrésükből fakad, mely meg tudja törni az élet csonthéjú keménységét. 3 Bécs keleti pályaudvaráról jó félórás villamosúttai értünk a Westbahnhofra. Csatlakozó vonatunk csak este kilenckor indult onnan Salzburg—München felé, egy egész délutánunk maradt kóborlásra, városnézegetésre. Legényeinket a pályaudvaron hagytuk, őrizzék a poggyászunkat, pihenjenek. Legényeknek mondom őket, pedig az enyém alaposan elnyűtt, deresedő fejű öreg volt, kétannyi esztendős, mint én, ha nem több. Atyusnak vagy Kari papának szólította a két másik, Kornél és Ákos csicskásai, s az én nyelvem is rájárt a papára. Indulásunk előtt egy kis bajom volt vele. Amikor megtudta, hová szól a menetlevél, ijedten a rossz tüdejét és reumás derekát emlegette. Küldtem még aznap orvosi vizitre, de nem használt; törött csontúnak, gennyező testű sebesültnek kellett volna lennie, hogy kórházba vagy a hadtest lábadozójába küldjék. Vak volnék, ha nem látnám, -mennyire megváltozott: régi, családias bizalmasságát hallgatás, parancsra váró kényszeredett fegyelem váltotta fel, s éreznem kellett, hogy gyűlölet lappang mögötte. Egy hónappal ezelőtt, amikor a jelentkezők közül éppen őt választottam, azt hittem, megmentem attól, hogy egy menetszázadba osszák, a Piave mellé küldjék. Nem sejthettem, hogy a menetlevél odaköti majd hozzám, nem cserélhetem ki mással, s velem kell jönnie a rosszhírű Verdun mellé, melyről ő is tudhatta, hogy százezrek temetője,
